Madarak

- Éjjel fogtam megint egy madarat! – legyintett oda neki köszönés gyanánt, mintha csak valami trófeát mutatott volna. S bizony ez kettejük számára az is volt, trófea, igazi trófea. Hosszú évek tapasztalata vezette rá őket milyen is egy igazi madár, honnan ismerszik meg, mi az az állapot, ami kell a fogásához. Mert bár a madár önszántából repül feléjük, van hogy mire közel ér már elveszti szárnyait.
- Megröptetted? – kérdezte a másik a kíváncsiságtól megigézett arccal.
- De, meg ám! Láttad volna hogy igényelte! – kétségtelenül nyeregben érezte magát, ezért csepegtette ily kimérten a szavakat.
- Mint az asszonyok a verést?
- Pont úgy… - mondta kacagva – Csak úgy verdesett a fotelba, alig bírt beszélni, de a röptetést
Í-GÉ-NYEL-TE!
Ritkán látni ilyen gyermeki örömöt két meglett férfi arcán. Mikor mindketten tudják miről beszélnek, mikor nemcsak félszavakból, mozdulatokból is megértik egymást. S nem csak mozdulatokból tekintetekből. Barátság ez, ami végig kíséri az életen az embert. Mélységét tengerekéhez nem lehet hasonlítani, ismeretlen.
A beszélgetés nagyon is hasonlatos a hajnalban zsákmánnyal megrakott halászbárka kapitányok kikötői csevejéhez. Ki merre járt, mennyit merített, volt-e bonyodalom, kaland az út során? Bizony kaland, az élet fűszere ami nélkül a legjobb hús is csak íztelen cafat, élvezet nélküli.
Nos esetünkben kaland az volt, de ezek nem halászok. Nappali fényben furcsa kinézetű figurák. Az élet addig ráncigálta őket, míg erre ők is rájöttek, éjjeli munkát választottak. Jól áll nekik a sötétség. Isten emberi mivoltjára tesz tanúbizonyságot az ábrázatuk. Konkrétan, hogy istennek is vannak kicsi és nagy dolgai melyet olykor nagy sietséggel kell elvégeznie. Önkéntelenül nagy és sürgős dolog vezérelhette mikor eme két jóembert megformálta. Nem igazán akarózott az embergyurma tojásded formájából valami izgalmasat kihozni, hagyta úgy. A fejet is. A füleket ahogy kikanyarintotta vissza már nem simította a búrára. A hajjal igencsak spórolt - mint a pékek a bolti pogácsára a sajtot – épp csak a tetejére jutott egy kicsi. Nem is tudtak vele mit kezdeni társadalmunk ékkövei, gazként gyomlálták. Hamarjában benyomta a szemgödröket, s ekkor egy nagy törés keletkezett az orrban minden irányban, no ezt is úgy hagyta, mert már szólította a szükség. Kirúgta maga alól a széket s már indult volna is mikor markába tekintve vételezte észre a fogakat, minden mosoly meghatározóját. Hát.. hogy is mondjam csak, visszaülni már nem tudott volna, ez nem az a helyzet volt, sőt rendesen megfordulni sem, így aztán visszakézből beszórta őket a szájba. No az is úgy maradt. Az is Isten emberi alkatáról árulkodik, ilyen figurából többet is csinált. Ezek szerint nem egyszeri alkalom, hogy elcsapja a gyomrát. S még mielőtt az esetet folytatnám még csak annyit fűznék hozzá, ahogy azt mondani szokás, épp testben épp lélek.
- Fotelnak nevezed azt a sámlit, te? Mondom neked mindig vegyél egy rendes kocsit, ezzel a ronccsal csak elriasztod a fuvarokat!
- Elhallgass te! Ezzel fogtam a legnagyobb madarakat! A tiedé elriasztja az igazi nagy vadakat!
- Na jól van mond már! A részleteket, a részleteket!

A madár

A madarat hosszú évek után legyőzték kocsmázásban. Szomorkásan csócsálta az afgán gyerektől kapott gyroszt a Rákóczi úton. Blaha Lujzának terére érve pillantotta meg a taxit. Vesztére fogalma sem volt hogy ahová igyekszik nyolcszáz méterre van.
- Jó estét! szabad?
- Jó reggelt! Hová lesz a fuvar?
- Induljunk el egyenesen, majd később eszembe jut!
- Höhö, rendben!
- Valahol itt a közelben…
- Itt merre?
- Menjél még, fingom nincs hol vagyunk, nem vagyok idevalósi!
- No akkor jól van, he!
- Na, Dembinszky 18!
- Ó…Nem is kerültünk nagyot!
- Ő… Ezen a hídon át kell menni? Nem emlékszem ilyen hídra!
- Hát, ha a Dembinszkybe megyünk ezen a hídon mindig át kell menni! Hehhe! Kétszer is! Hehe!
- Na jól van, te tudod az utat, leszarom merre mész!
- A Dembinszkyt innen a legjobb megközelíteni tudod, innen szép igazán!
- Jó sokáig tart, azt hittem közelebb van!
- Ja, ja… tudod ez a sok egyirányú utca… Meg is érkeztünk!
- Az ott az óra?
- Igen! Háromezer hatszáz lesz!
- Hajaj, van egy kis probléma, annyi nem lesz nálam!
- Höhö, há mennyi van?
- Kettőezer nyolcszáz!
- Hehe, nem baj, majd legközelebb megadod!
- Igazán köszönöm! Az Isten áldjon meg!

Elendil fénye

      Már megint késik. Mindig őrá kell várni! Úgy volt, hogy fél hétkor indulunk és tessék… Háromnegyed van és sehol sincs! Engem nem érdekel, induljunk el nélküle! Mindenki készen van, mindenkin a legújabb ruhák. Ahogy nagyanyám szokta mondani, kiöltöztünk mint szaros Pista Jézus neve napján. Út közben megbeszéljük, hogy hány helyre megyünk és milyen sorrendben. No meg persze felszedünk még két daliát, hogy egy igazán ütős csapat legyen. Reggel hétkor sok ilyen csapat portyázik már az utcán szódás szifonokkal a kezükben, de akadnak magunkfajta szolidabb társaságok is és vannak akik tökig kinyalva ünneplőruhában - mintha valami iskolai ünnepélyre tartanának – kelnek útra. Le mertem volna fogadni, hogy unokaöcsémet mi fogjuk ébreszteni. Miért is nem vagyunk meglepve. Össze-vissza rohangál a lakásban, mint a mérgezett egér. Van kölnitek? Van, tegnap kevertük be! Mutasd! Miért ilyen piros? A Krasznaja Moszkvától. Aszta! Van még belőle? Nincs, alig volt benn pár csepp. Ez az, ami a maminál volt? Igen, de fel kellett hígítanom anyám parfümjével, meg wécésprével, így egész jó színe van és büdös mint az állat. Adsz belőle egy picit? Mert az enyémben csak wécéspré van, anyám eldugta a parfümjét, mert tavaly elhasználtam a felét. Átöntünk óvatosan a másik bűzszelencébe két veres cseppet. Ez a Krasznaja Moszkva inkább funkcionál színezékként, mint parfümként. Mondjuk a mama szerint tizennyolc éves, de azt nem tudta megmondani férfi vagy női illat és igazából kideríteni sem lehetett. Évekig nézegettük a polcon, minden húsvétkor megegyeztünk, hogy jövőre ezzel locsolunk, mert ennél büdösebbet nem szagoltunk sose. Most enyém a dicsőség, mert tegnap eszembe jutott a mamánál és elkértem tőle. Még így is hogy fel van hígítva megőrizte rubintvörös színét, ami úgy ragyogott át a kis üvegcsén mint Elendil fénye Frodó kezében. A színénél már csak az illata jobb.
Milyen verset mondunk? Gabi tud egy tök jót! Mondd el! Nagy általánosságban el lehet mondani, hogy megtanuljuk a verset, de érteni nem értjük. Pedig egy locsoló vers a legkevésbé bonyolult, de mégis van benn egy sor amit nem tudok hova tenni. Gabi két esszel mondja. Nesszehát, rózsavíz… Mi a búbánat lehet az a nesszehát? Lehet hogy messzehát, egy távoli domb, de akkor miért n-el mondja? Mindegy, kit érdekel, majd tátogok mikor mondják. Hatásvadászatban otthon vagyok, Elendil fénye csakis utoljára kerülhet a nőneműek hajára. A többiek tisztelettudóan félreállnak és mintha harminc méterről közelíteném meg a gyanakvó alanyt úgy közelítek. A szoba kitágul, kifényesedik, minden vörös fényben tündököl, én közelítek, a csapat szurkol, a lány fejet hajtva adja meg magát és cszit-cszit. Ez a gáz pár másodperc alatt kitölti a rendelkezésére álló teret. Bűzt viszünk otthonába! ez a szlogen.
Egyikőnk egy új helyszínt javasol, ahol eddig még nem jártunk. Érdeklődve kérdezgetjük, jó a csaj? Helyes, az apja apám barátja, majd nem maradunk sokat. Redben, majd nem maradunk sokat. Tényleg helyes lány. Azt mondja mikor ajtót nyit és meglát bennünket, anyu gyere! Na erről nem volt szó, hogy az anyját is! Mindegy most már, essünk túl rajta! Elmondjuk a verset kórusban, nesszehát…ez mi lehet?, felállunk csatasorba, én leghátul s mielőtt megkezdené az első a locsolást a nő azt mondja, én ide kérném. Megfagyott bennem a vér. A nyaka alá mutatott, a fehér blúzára. Ez persze rajtam kívül senkinek sem okoz problémát, csak nekem van Vörös Moszkva a kezemben. Elendil fénye, mi? Hülyegyerek! Hogy fog kinézni ez a nő miután elintézem, vörös folttal a mellén? Nem tudom mit csináljak, kínosan toporgok, a sor megnyílik előttem. Ez inkább hajra való, mert színes! Ennyit bírok kinyögni magamból. Nem baj, én akkor is ide kérem. Megjátszhattam volna, hogy úgy csinálok, mintha megnyomtam volna, de akkor oda a tekintélyem és ez igen komoly tekintély, egy több éves terv eredménye. Ha nem nyomom meg, csak úgy csinálok a többiek még azt hiszik búza lettem. Oda minden imázs, amit Elendil fényével felépítettem. Meg kell tennem.
Nem is tudom mikor volt ilyen kellemetlen érzés bennem. A többiek alig tudták visszatartani a röhögésüket. Én nem röhögtem, én égtem, mert a fehér blúzra utolsóként egy szabályos kör alakú vörös foltot fújtam és ez a folt percenként kérdezgette hogy kérünk-e még kólát, meg süteményt és ez a folt minden egyes szavával felhívta figyelmemet arra hogy a hülyeségemre ne legyek annyira büszke és amin el nevetgélünk azt nem kell feltétlenül valóra váltani. De persze sokkal könnyebb a hülyeséget komolyan venni és a komoly dolgokat hülyeségnek gondolni, mint fordítva.

Szandersz fivérek

A Szandersz testvéreknek nem ez volt az igazi nevük. Ez csak úgy rájuk maradt a múltból. Amúgy Kovács Bélának és Kovács Gézának hívták őket. A koleszban mindenki csak Szandersz Bélázta őket, meg Szandersz Gézázta. Persze volt olyan, aki keményen azt hitte hogy ez a rendes nevük. Az egyik vájárnak tanult a másik meg ácsnak. Ostobák voltak mint a dög. Az eszüket az apjuktól örökölték, de az állítólag már azelőtt elitta, hogy megcsinálta volna őket. Az anyjukat meg az apjuk sosem az eszéért szerette. No, ennyit a családi háttérről. A becenévről – ami inkább gúnynév – meg annyit, hogy ezek bazdmeg két esz-el mondták ki a Modern Talking énekesének a nevét. Még jó hogy rajtuk ragadt a Szandersz, Tomasz Szandersz, így mondták az ökrök. Egymást erősítve, bólogatva helyeseltek, hogy így kell. A kurva anyátokat!, mondta a hugyos bunyós aki minden este bevizelt. Na jó, néha csak csepegtetett. Azért volt bunyós mert csúfolták is ezért, ő meg nem hagyta. Ebben a korban még lehetett ököllel finomítani az igazságon. Lehetett a szart, csak azt hittük. Partvisnyéllel, azzal lehetett igazán. A nagyobbik Szandersz, a Géza, az izomállat, az ötven kilójával nem nagyon tudott hatni az elsőseire. Ilyenkor hívta segítségül a partvisnak a nyelét. Az meg úgy viselkedett a kezében minta kutyának a farka nagy öröm közben. Járt mint a cséplőgép. Ilyenkor fagyott le a százkilós Karcsika arcáról a mosoly. Egyszer még meg is hátrált. Később már csak az okos enged, szamár szenved elv alapján annyit mondott, jó. Sosem felejtem el egyszer a hugyos leült szkanderozni Karcsikával, az meg pillanatok alatt lenyomta. Akkor még nem tudta, hogy egy harmadikos szakmunkást miféle tiszteletnek kell öveznie az elsősök körében. A hugyos nyomban visszavágót követelt egy kissé nehezített formában. Vad szkander, ahogy ő fogalmazott. Amint vesztésnek indult a keze már lendült is a pofon a másikkal. Szegény Karcsika köpni nyelni nem tudott, csak annyit nyögött ki ijedten, hogy ez így nem ér. Erre a hugyos megint pofonvágta és üvöltötte hogy nyomjad dagadt! Egy darabig tartotta, aztán a harmadik pofon után feladta. Nem a hugyostól félt, félreértés ne essék. Az éjjeltől félt. Amikor is híre megy a kétszáz másodikos meg harmadikos közt, hogy van itt egy csicska, aki nem tiszteli a felsőbb éveseket. Ez minden elsős rémálma. Soha nem látott összefogás alakult ki pillanatok alatt, ha ez a tisztelet veszélyben forgott. Szegény Karcsikára ha mindenki csak egyet köp rá az éjjel, reggelre taknyon csúszik le a csingeri lankákról a tanműhelybe.
Mondjuk a tisztelettel meg az összefogással kapcsolatban eszembe jutott egy kivétel. Biztos volt több is de én csak erre emlékszem. A kisebbik agytröszt, a Szandersz Béluka kötött bele az első nála nagyobb elsősbe. Azt gondolta a tisztelet mögé bújva, nyíltan galádkodhat a kisebbekkel. Több dolog is kiderült. Mindegyik úgy kezdődik, hogy nem. Nem volt kisebb nála, nem hagyta annyiban, nem érdekli a tisztelet, nem félt a szuper összefogástól sem. Mikor a Béla kezdte szervezni a tisztelet behajtó csapatot mindenütt azt a választ kapta, Gyurikával ne kötekedjél. Gyurikának nem volt félnivalója. A megyeszékhely Brooklynján nevelkedett az játszótéren. Gyakorlatilag hat éves kora óta utcai harcosnak faragta az élet. Két méteres alkata ellenére igen heves természetű volt, amiben közrejátszhatott a fekete vére.
Szóval a Szandersz fivérek ilyen komoly időkben, ilyen komoly közegben, ilyen komoly csávók voltak. Vacsora után vagy egymást püfölték, vagy valami agyafúrt tréfán törték a fejüket. Ezeknek a levét legtöbbször valamelyik elsős itta meg. Egyszer Karcsika szóvá tette, hogy meglepő gyorsasággal fogy a hűtőben raktározás céljára elhelyezett ketchup-je. Azt javasolták neki, he nem tetszik, zárja el a szekrényébe. Így is tett. Rá egy hétre vasárnap este, mikor kinyitotta szekrényét ledöbbenve próbálta felfogni amit lát. A szekrényből minden el lett távolítva, csak a ketchup árválkodott az egyetlen üres polcon. Bosszúból kiszerelte az összes szekrényből a zárakat és összecserélve rakta vissza. Persze addig-addig cserélgette, míg a két Szanderszét ugyanoda rakta vissza. A bosszú rájuk másképp hatott. Valahogy úgy, hogy sehogy. Szegény Karcsika tollait a pizsamájával együtt befagyasztották egy liter vízbe. Nem volt bennük tisztelet senki iránt sem, még egymást sem kímélték.
Olyan világ volt ez, ahol a vájárok utálták az ácsokat, mert az ácsok lenézték őket, de az ácsokat meg az esztergályosok nézték le, őket meg a szakközepes szerszámkészítők, de ők csak irigységből, mert fél évvel később érhettek esztergagéphez. Szóval mindenki utált mindenkit, és mindenki utálta az öntőket, mert nem volt humoruk. A Szanderszék meg csak hülyeségeken járatták az agyukat és mikor együtt kiötlötték, hogy ha este valaki elmegy fürdeni csont üresre kipakolják a szekrényét úgy hogy még polcokat sem hagynak benn. Már dörzsölték a tenyerüket hogy mekkora tréfa lesz, mikor a Géza felpattant és kirohant azt kiabálva hogy menten beszarik, a Béla meg azzal a hülye vigyorával rám nézett és azt kérdezte, segítesz? Mit is lehetne erre mondani?

Álmaimban

13:44 van. Most ébredtem fel. Életemben nem rúgtam még így be, de már mindegy is. Ez már nem megoldás. Régen legalább segített… Minden hiába, megint ugyanazt álmodtam. Nem tudom elfelejteni, nem tudok már annyit inni, hogy ne találkozzak vele. Megőrülök ettől! Szét vet a düh és nem tudok mit csinálni. Esküszöm, nem én öltem meg, miért engem kísért???

Elképesztő, hogy lehet ilyen hangon énekelni? Ez egy rakás szar! Csak azért hallgatom végig hogy hergeljem magam. Nem tartom művészetnek, ha egy normális ember eltorzítja hangját és úgy próbál meg énekelni, mint egy fogyatékos. Fába szorult féreg, ezt gondolom. Szarba veled komám. Lekapcsolom. Már megint egy fejsze van a kezemben képzeletben, amivel megilletném az előadót. Így csendben még elviselhetetlenebb az autópálya. Csörög a telefonom. Dé az. Dé mint debil. Ő az egyik legjobb barátom, tehát egy olyan ember, akit kevésbé utálok mint a többit. Mit akarsz? Hogy mi? És most is ott fekszik? Ne röhögj te barom, ez nem vicces! Komolyan beszélsz?
Ahogy azt lehet fogalmazni, a Suzuki belét is kihajtottam hazáig. Első utam hozzá vezetett. Feltéptem a lépcsőház ajtaját, hármasával szedtem a lépcsőket, van kulcsom a lakásához. Komolyan beszélt.
A lány ott feküdt vérbe fagyva. Meg sem kíséreltem újraéleszteni vagy ilyesmi. Ez már nem fog lélegezni, gondoltam. A sajnálat mint érzelem nem jelentkezett bennem. Nekiláttam…

Miért? Miért kísért ez a rohadt álom engem? Nem én vertem halálra azt a szerencsétlent! Semmi közöm hozzá!
De van. Megrémülök magamtól minden álom után. Olyan mélyre próbáltam temetni ezt magamban, amilyen mélyre csak tudtam. Nem elég. Nem vagyok gyilkos! Nem én öltem meg! Nem tudok így élni tovább! Nem bírom elviselni az arcát álmomban! Csak néz és mosolyog én meg azt üvöltöm, hogy ez nem lehet, te nem élhetsz! Én magam ástam el a hulládat!

Rá se néztem igazából. Tettem a dolgom, ha lehet ezt mondani erre. Tiszta sor, hogy egy holttestet nem vihetsz le a második emeletről egészben anélkül hogy meg ne lássa valaki.
Gyakorlatilag nincs sok különbség a csirkecomb és az emberláb darabolása közt. Éles kés kell hozzá ennyi az egész. Az ízületek kitapinthatóak. Érdekes, ha nem dobog a szív, egyáltalán nem vérzik annyira. Van némi komikum is a testrészekben így egymásra pakolva. Gépies mozdulatok ezek. Az a hülye vicc jut eszembe. Jóska bácsi meg eszi a kutyáját és az üres tányéron tologatja a csontokat, majd azt mondja nagyot sóhajtva: Ej mórzsi, de örültél volna ezeknek!

Muszáj volt kiírnom magamból ezt. Talán az anyja még ma is reménykedik abban, hogy életben van. Nincs! Ha majd megtalálják a viadukt alatt a testemet, ne gondolják, hogy a depresszió ölt meg. Nem. A bűntudat. Ne sajnáljanak! Értem nem érdemes gyertyát gyújtani.

Holtában is érintetlen

Az ördögbe ezzel a francos járókerettel! Törjön a tükör, nem bírom elviselni a látványt! Még csak nem is sírt a temetésen! Hát szerette ez egyáltalán!? Nem szerette soha! Én bezzeg…
És még most is a vén kurvája! Van pofája köszönni azon a mézes-mázas hangján! Hallani sem bírom! Állandóan kirakta a csöcseit! Neki nem volt elég a falu összes férfija, neki az enyém is kellett! Széttaposom a darabjait, s közben rád gondolok te szipirtyó! Hogy törnél te is ilyen apró darabokra, mint ez a tükör, de te bezzeg egészséges vagy! Az isten rohassza reád az eget! Mit csinálsz most, he? Mit? Elcseverészel a többi asszonnyal, mi? Gondolom a becsületről… Arról ugyan beszélhetsz, mert az neked sosem volt. Elszedni mások szerelmét, ahhoz értettél mindig is! Amit te velem tettél…azt kéne veled is, de neked nem ártana, mert nincs szíved! Járni se bírok már, tönkre mentem miattad! Majd az isten megbüntet téged is amiért nem vigyáztál erre a jó emberre. Beleavatkoztál a szerelmünkbe! Addig kelletted magad míg ez a szegény ember rád fanyalodott. Biztosan megzsaroltad, hogy elhagyjon engem érted! Pedig a mi szerelmünk tiszta volt! Még hozzám se ért soha, pedig csak őreá vágytam, epekedtem! Bezzeg te addigra több férfit fogdostál mint kilincset! Fene a torkos pinádat!
Hozzám meg soha nem ért férfi kéz…neki tartogattam magam, mind hiába. Bele is őrültem, annyira szerettem. Tisztán, szépen, ahogy kell. Ha nem lehettem az övé akkor másé se. Engem más sose érdekelt. Elszáradtam vénségemre. Semmi örömöm nincsen már, csak a te halálodra várok. Ráköpök a sírodra, had lássa az egész falu! Bárcsak adna erőt az isten! A kaszát tenném a nyakadra! Akkor bezzeg nem mosolyognál te vén szipirtyó! Ó, száradnál el te is úgy mint én! De te nem fogsz, a te lábad közit az egész megye öntözte.
Lesel az ablakból, mi!? Félsz tőlem azért lesel, csakhogy nem látsz semmit, mert nem ég a lámpa! Én bezzeg látlak téged a függöny mögül is! Azt hiszed őrült vagyok, azért félsz! Azt hiszed azért voltam ott idáig mert megőrültem, pedig miattad voltam ott! De belőled nem tudtak kigyógyítani az évek alatt. Az intézet a szerelmen nem segít, erre a bánatra nincs orvosság. Annyi év után belátták ők is. Éppen úgy gyűlöllek most is! Leskelődj csak, féljél csak! Van miért. Ó, bárcsak neked is jutna abból a méregből ami engem emészt!
Sose bántottalak azelőtt, te miért tetted? Jót akartam én mindenkinek, te sem voltál kivétel. Egyszerű vágyaim voltak. Szerelem, család, szép öregkor. S mi jutott belőle? A keserűség, egyetlen érintés nélkül. Pedig hogy vágytam reá! Így megyek a sírba, érintetlenül! Felírhatják a kövemre: Itt nyugszik a százéves szűz! Hála neked, nekem a sok jóból csak az őrület jutott! Mindent elvettél tőlem! Megkeseredtem vénségemre. Nincs már maradásom ezen a világon. Itt az ideje, hogy te is érezd a keserűséget amit magamban hordok! A csillagok a tanúim rá, tiszta fejjel teszem, önszántamból! Remélem megízleled a mocskot amit magamban hordok! Isten veled!

Ezekkel a nem éppen épeszű gondolatokkal menetelt a halálba az idős nő. Az elvetemült bosszú amit hírtelen felindulásból kitervelt, végül megvalósult. A járókeretet másnap a szomszédasszony kútja mellett találták meg. A járókerettel szépen lassan megközelítette a kutat és belevetette magát. Amennyire képes volt mozogni talán jobb kifejezés, a belemászott. Ki tudja meddig kínlódott, mire átlendült a kút falán és lezuhant. De, hogy a terve bosszúként mennyire volt értelmezhető az igencsak kétes. A vágyott férfi sosem volt szerelmes belé, talán egyszer szépen köszönt, semmi több. Képzelt világában a szerelem, amely gyakran határos az őrülettel, a hosszú évek alatt rögeszmévé vált. A soha ki nem elégített vágyak olyan elvetemült gondolatokat és érzelmeket gerjesztettek benne, amiknek valóságalapja sosem volt. Eredménye maga az őrület lett, majd végül a halál.
Bizarr lehet egyetlen érintés nélkül leélni az életet. A sorssal kötött alku egész életünkre kihat, nem tudunk változtatni rajta. Szabályok közé születünk, bizonyos problémákkal többször is találkozunk, vannak dolgok amik végig kísérik az egész életünket. Az idős nőnek az érinthetetlensége ilyen, ez okozta az őrületét, majd végül a halálát. De hogy a halála után sem ért véget a gyalázat? Miféle alkut köthetett ő a sorssal?
A kút körül a tűzoltók azon egyezkednek melyikük megy le a holttestért. Kell gyomor az ilyenhez. Azt hinnénk a tűzoltóknak van, de ilyenkor ők is próbálnak másra gondolni. Egy darab valami amiért le kell ereszkedni, valahogy rögzíteni a kötélhez, felhúzni és közben terelni az elmét virágos réttel, gyerekkel, kutyával, szép emlékkel, üres poénnal, bármivel. Miközben az egyik a kút mélyén tette a dolgát a másik lekiáltott neki. Oldani akarta a feszültséget, enyhíteni a sokkot, nem is sejtve hogy a kútban ázó testet – amely hetvenhét éven át érintetlen maradt megfosztva minden nemű szexustól - most érint először férfi kéz. Tudattalanul is ekképp gyalázta: Ne csöcsörészd!

Egérkék

Egyszer csak arra eszmélek, hogy egy párnába bevarrt egérpár cincogja a nevemet. Szegénykéim nagyon meg vannak rémülve, de vajon hogy kerültek oda? És ki az az elvetemült ember aki ilyet tesz egy aranyos egérpárral. No már csak azért gondolom hogy egérpár, mert az egyik cincogás teljesen más hangszínben pompázik mint a másik. Ennél körülményesebben meg sem fogalmazhattam volna. Szóval az egyik fiú, a másik lány. Alig hallani a hangjukat. Jobban fülelek és valami olyasmit kiáltoznak hogy engedjem ki őket. Átkozottul hideg van és sötét. Igazából azt sem tudom hol vagyok. Bezzeg a két kisegér pontosan tudja, hogy én itt vagyok.
-Egérkék! Nem látlak benneteket! Kiengednélek, de nem látlak benneteket sehol! –erre még hangosabban kiabálnak.
- Itt vagyunk a hátad mögött! –és tényleg ott voltak, mert a kezemet valamiféle nyomás érte hátulról.
Eszünket vette a szerdai őrület megint. Minden bizonnyal eltévedtünk, de szerinte nem. Mit keresünk egy egyetemi bulin? Csajokat Peti, csajokat! Nagyszerű. Kapaszkodunk a sörbe, hátha meglök valaki. Mondjuk tömeg az nincsen. Azt mondja igyunk még egyet és megmondja mi lesz! Micsoda terv! Mint amikor lámpa gyúl a setétben. Csak most a sötétség telepszik rá arra a maradék kis gyertyafényre amit az értelem tüze táplál. Kialudt.
- Figyelj! Mindjárt hozok egy csajt, és egy percen belül lecsöcsörészem.
- Abból pofozkodás lesz!
- Nem lesz! Még élvezni is fogja, csak figyelj! – azzal elviharzott.
Való igaz, pár perccel később valóban beletenyerelt egy lánynak a dekoltázsába, de az nem merítette ki a csöcsörészés fogalmát. Minden esetre többször eljátszotta, s hogy bizonyítsa nem írígy, nekem is így kellett tennem. Ne essetek abba a hibába, hogy egy szép lányt képzeltek el! Tény, megvolt mindene, de szép nem volt. Mint kiderült annyira azért magánál volt hogy megkülönböztessen bennünket. Én hamar le lettem tiltva erről a műveletről. Kicsit örültem is neki. Hagytam őket had turbékoljanak tovább. Egészen a kocsiig turbékoltak és a szenvedély olyan magas fokra hágott, hogy úgy döntött házhoz szállítja a leányt. Elnyomott az álom a hátsó ülésen. Megfáradtam ahogy ezt szokták mondani.
Aztán észreveszem, azért van hideg mert ezen a februári meleg estén mindkét hátsó ajtó tárva nyitva, ezek ketten sehol, a kocsi üres, egerek böködik a könyökömet, én meg nem találom a csomagtartó nyitóját mert ezek a hülye tervezők a kesztyűtartóban rejtették el, aztán hátramegyek, hogy megkérdezzem, mi a fenét keresnek a csomagtartóban, mire ők közlik velem, hogy fél órája üvöltöznek nekem és csak ki akarták próbálni hogy beférnek-e, de rájuk csukódott. Hát befértek…

Kölkök

Öregem! Három centis szőrök vannak a lábszáramon és nem úgy hogy ráestek. Ezek frankón onnan nőttek ki! Három centisek! Nagyon dúrva, főleg az hogy pont harminc éves vagyok, lehet van összefüggés. De ha jobban megnézem van az négy is, akkor meg lehet hogy negyven éves vagyok? Muszáj mindenre kitalálnom valami hülye elméletet, aztán a kilencven százalékukról kiderül hogy csak nevetni lehet rajtuk, de arra legalább jók. Jah, a mellemen is van szőr…
Ez a két kis gané meg rám mászik és húzogatják mikor mondom hogy ne. Nem értik a szó jelentését ezzel tisztában vagyok már régóta, de azé vagyok olyan ostoba hogy próbálkozom vele. Mindig ugyanaz a jut ilyenkor eszembe. Esküszöm nem gondoltam komolyan tíz évvel ezelőtt mikor mondtam a bátyámnak, fene azt az erőszakos formádat, kívánom neked hogy pont olyan gyerekeid legyenek mint te vagy! Olyanok lettek! Túl is tesznek rajta! Pedig még ketten együtt sincsenek tíz évesek. Esküszöm nem gondoltam komolyan - mondom neki ilyenkor - azt az átkot, de hát tőlem függetlenül a gének nem hazudnak.

A leány már a fejemen ül, a kis töki meg két lábbal tapossa a férfiasságomat. Elég. Megoldjuk erővel – gondolom magamban – fogom a hónom alá a két killert, aztán elviszem a kert végibe és jól ott hagyom őket. Sosem találnak vissza és örökre nyugtom lesz. Ez ilyen családi gondolkodásmód. Egyszer apám pár óra alatt összegyűjtötte egy befőttesüvegbe az összes tücsköt a birtokunkon (hatszor tizenkét méter), mire pont odaértem meg is kérdeztem mit csinál. Erre azt mondta reményteli és egyben könyörtelen arckifejezéssel, ezek itt többet nem zenélnek az biztos. Aztán szigorú tekintettel áthajította a zenekart a szomszédjóskabácsi kertjébe. Hát Apu! Sosem fognak visszatalálni! Egyszer olvastam, a tücsök annyira ostoba állat hogyha két méterrel arrébb dobják őket a lukjuktól, már nem találnak vissza és szörnyethalnak.

Persze mire megfordultam már ott ugráltak a nyugágyon, ami most inkább idegágy volt, egy mikro játszótér extrával, azaz velem. No hát ha nem megy erővel akkor ésszel kellene, de ezt most meg se próbálom mert vasárnap van, a szombat utáni másnap. Beszélgessünk inkább. Ezt a dumát… Két nem tudatos tökön rúgás közt bekamulja nekem hogy ő már ötödikes és a télen megy hatba. Na mondom ez szuper, érdekes, erről mesélhetnél kicsit. Hát azért, mondja mer télen van a szülinapja(júniusi a nyavalyás), de amúgy ne irigyeljem, mer nem olyan jó, sokat kell tanulni. Ezt honnan szedi? Még csak öt éves! Persze ilyenkor halál komoly, elmereng a messzeségbe, látom rajt hogy mennyire átéli. Előszedem az idióta kérdéseket amiket annakidején én is hallgattam a hozzám hasonló felnőttektől. Aztán van már szerelmed? Mennyi? Még mindig Pistike az. Ezt mi hülye felnőttek kombináljuk csak túl, merthogy Pistike rokon és az ugyebár vérfertőzés lenne, de talán még nem akarnak gyereket.
Az alapelvem az hogy a gyereket nem kell állandóan fegyelmezni, gyereidemérvagyott, miaználaddobdel, elfogszesni, lefogszesni, nemásszálföl, üljélnyugodtan, legyélmárjó, mármegintelrontottad, füvesleszanadrágod, hintázzálrendesen, neéljél, netapasztaljál. Hagyni kell őket levegőhöz jutni. Persze az agymenet ötletekből azért le kell picint csippentenem néha. Vannak cifraságok a kicsi fejekben, no de… mi is voltunk gyerekek. Nem igaz?
Mennyit szenvedtem…már akkor is nagyon okos voltam aztán ezek az előbb született majmok meg sokszor levegőnek néztek. „A felsőbbrendűség érzése csupán illúzió” írtam egyszer, de azért belém szorult egy pici. Igazi illuzionista vagyok. Elég sok embert nézek hülyének, de szerintem ez természetes hogyha valaki olyan okos mint én. Iszonyat okos vagyok és az eszem éles. Olyan éles hogy néha még magamat is megvágom vele, ilyenkor kicsit tompítok az élén. Többnyire alkohollal, az bevált.

Emlékszem jöttek az utcán Apám kollegái, szevasz Imikém hogy vagytok, mi újság, család? Mennyi? Mi mennyi? Nem látsz? Szerinted ez a három gyerek mi a szart keres Imikéd körül és hogyhogy ennyire hasonlít mindenki mindenkire, mi? Na húzz a retkesbe! Így gondolkodtam négy évesen. Csendes gyerek voltam, keveset beszéltem. A szülők szerint azért mert rossz a fülem. Mondjuk párszor meg is műtötték és akkor jó lett, de ezt muszáj volt eltitkolnom, nem kell mindenre válaszolni. Petike csukd be a szádat, rossz a füle tudod Terusom aztán jobban hall ha nyitva a szája, de a nyáron megműtik és akkor vége. Azt hitték…aztán leszoktam róla. Nem jött be. Miért kell belső bizalmas információkat kiszolgáltatni a testrészeim állagáról fogatlan sosemlátomtöbbet Terusoknak, nem értettem. Jaj szegénykém, korházba megy, sajnálkozik. Megtisztelnél ha engem kérdeznél banya és nem néznél levegőnek a sajnálat helyett, ráadásul nem is engem sajnál, mert rám se néz. Ostoba dög, húzzál innen, inkább süketnek tettetem magam. Duplaszorítás a kézen, Csókólóm! Végre.
Egyszer anyám barátnője mögé lopóztam, aztán egy gallérkitűzőt nyomtam a hátába tiszta erőből. Mekkorát ugrott! Megérdemelte. Nem is lett belőle nagy balhé. Gyereknek nézett közben hülye volt. Kinevetett mert moncsicsiztem, pedig ez is csak az álca része volt. Ha nagy leszek elgáncsollak, ez volt a dumám.

Aludhatsz velük Peti, mondja Bálint egy rakéta nélküli rakétaszállítóra, meg egy bezúzott tetejű TT kupéra. Biztos?, kérdezem, nem tudom mivel érdemeltem ki. Általában hozzá sem érhetek a tütükhöz, különben szétveti az ideg. Tiszta apja. Szerinte meg tiszta anyja, majd nagyot vigyorog és azt mondja, valakire ütnie kellett. Bírom őket csak ne taposnák szét a lábam közét mikor mászókának néznek.

Jó, de ha kakilunk, akkor egy idő után nem fogyunk el, kérdezi Lili mert nem akar vécére menni. Kaka nincs elmélet van, büszke vagyok rá ilyenkor. Legalább gondolkodik. Több esze van mint nekem lesz. Mi van az orrodba, kérdezem, de igazából a választ tudom, meg azt is miért csinálja, mert gyerekként és most is ugyanígy csinálom én is. Havonta egyszer téma valamelyik sajtóba a férfiak piros lámpáknál való orrturkálása, ami a nők szerint sokkal csúnyább dolog mint sminkelni, szerintem meg pont annyira természetes. Én meg azt utálom a pirosban, hogy nem tudok nyugodtan turkálni, mert állandóan bámulnak.

Takony! Ezt válaszolta, majd kigyúrta és elpöckölte. Hangját elmélyítette, mutatóujj a likban és evidens közönnyel mondja: Takony! Szétáradt bennem a büszkeség. Ebből jó csaj lesz.

Van bennük élet, mi azért nem voltunk ilyenek, mondja a másik bátyám miután eljövünk a kis családtól. Mint egy kis kapcsoló, vendégek jöttek turbó  fokozat rosszaságból, ütésverés, veszekedés, vendégek elmentek kikapcs, békés halk játszadozás. Mi azé nem voltunk ilyenek? Hát persze…az első tányér eltörése után! Pont ilyenek voltunk mi is csak van aki hamarabb felejt. Volt olyan vendégségünk hogy a vendég bácsi vitt a kórházba agyrázkódás miatt. Satöbbi.

Kell a gyerek. Pontosabban a gyerek az kell! Nézd meg a szüleinket…ha apámnak nem lenne kit felhívni szerintem meghalna. Értelmetlen lenne az élete, mondja Hubi. Persze benne van a fosás az emberben. Ne is agyalj rajta hogy nem, pont olyan lesz mint te, csak durvább! Megőrülsz majd tőle, de csak azért mert a te véred úgy fogod szeretni mint senkit. A nejedtől elválhatsz, de tőle nem. Mindenki a saját tulajdonságait utálja másokban a legjobban. Vegyük az én példámat, mondja megint Hubi. Az hagyján hogy majd a kezéről lábáról lenyúzza az összes bőrt, összetöri magát ahogy csak tudja, cserepes kukit rajzol majd a gipszeire, te meg égsz a kórházba. Aztán mikor elvégzi a sulikat, felnő, megtanul inni meg minden, azt hiszed minden oké és egyszer csak eléd áll hogy apu elmegyek Ugandába egy picit, hát én megőrülnék. Nagyot röhögünk, de most már tudom, meg fog történni.

Az én gyerekem tuti hogy titokban fog megtanulni beszélni…az biztos. Aztán majd ha jön hozzám a szenilis vén hülyéhez, majd azt játszom hogy nem ismerem meg. Erre gyúrok most, egész jól megy. Minden esetre a nőket megszépíti az anyaság, a férfiakból meg egy aggódó bolondot csinál a gyerek, de ez is csak egy elmélet…