Hangjegyzet 1.

Na szóval próbálkoznom kell, ugyanis az a tervem hogy ilyen modernkori író leszek. Azért vettem ezt a diktafont, hogy bárhol vagyok a világban ne kelljen se toll, se ceruza, csak bekapcsolom és elmondom a gondolataimat, amivel az elsődleges probléma az, hogy nem szoktam beszélni a gondolataimról, vagy csak nagyon ritkán, de gondolatmeneteket még sosem próbáltam elmondani. Túl lassú a beszéd ahhoz hogy ezeket megfogalmazzam. Vagy túl gyorsak a gondolatok. Úgyhogy ez az első számú hangjegyzet, gyakorlok, legyeket hessegetek cigi füsttel… nulla eredménnyel. Hát igen, most már egész komoly felhő van itt körülöttem. Ezek vagy szeretik a cigarettafüstöt vagy engem annyira szeretnek hogy nem érdekli őket a cigarettafüst. Vagy mid a kettőt szeretik és akkor pechem van. Egyenlőre nem jönnek túl közel. Gondolom várják hogy megdögöljek. Már ha ezek döglegyek. Lehet hogy szarszagom van és azért vannak itt. Össze-vissza cikáznak. Fújok a felhőjükbe egy kis füstöt… Hát igen, ebből is látszik, hogy tök hülye vagyok. Nem tudom mit hittem, megijednek és elmennek? Itt a puszta közepén, mert rájuk fújok egy kis füstöt? Sehol egy róka bazd meg! Nah… az van hogy hátat fordítottam a legyeknek… és most már nincsenek is. Csak így elég szar a kilátás. De hátha látok itt egy őzet. Basszus eltűntek, ezeknek tényleg a cigifüst kellett. Három perc alatt lement a nap, ilyet se láttam még. Azon versengtem hogy megtudjak tekerni még egy cigit mielőtt lemegy, de nem tudtam. Mire észrevettem hipp-hopp eltűnt. Ahogy ez a nyár is. Nem is tudom kell-e így tartanom ezt a diktafont, lehet hogyha leeresztem akkor is lehet majd hallani amit mondok és az állvakarásom nem hallatszódik bele. Jó hülyének nézhetnek ezek a legyek, hogy itt magamba beszélek. Nyílván ők nem tudják mi az hogy diktafon. Tényleg a legyek vajon tudják hogy mi az hogy diktafon? Zümmögjetek bele! Hú, rászállnak meg minden! Ezt most úgy vissza hallgatnám! Na majd vissza hallgatom. Azért milyen leleményes az ember, mindenhova teremt egy kis szántóföldet. Egyszer-kétszer fölszántja csak lesz valami, nem? Vagy trágyázza, mit tudom én? Andrásnak el ne felejtsem elküldeni a cuccaimat! Hátha elolvassa! Ha még él? De szemét vagyok, miért ne élne? Olyan fából faragták mint engem, nem látszik rajta a kor. Gyertek legyek megyünk kirándulni! Remélem jönnek velem! Egyenlőre úgy tűnik. Meghallgatjuk a vonatot. Integetünk a vonatnak. Vagy egyszerűen csak állunk mint egy fasz. Tényleg ez az, meredten fogok nézni a vonatra! Remélem beszarnak… azt hiszik jeti vagyok vagy valami! Úgy állok ide mintha le akarnék ugrani. Ez az! Jön a vonat… De hülyén nézett ki! Hátul volt a mozdony. Tolat fehérvárig. Vagy csak Hajmáskérig. Ezt a helyet a Gergő barátom mutatta nekem. Végül is így tök jó, össze-vissza beszélhetek és nem zavar senkit a locsogásom. Nem hiszem hogy ezt valaha papírra vetem. Hm, ki tudja? Egyszer majd ez is érték lesz… így kezdődött a gyogyó. Kurvára vissza kéne indulnom… Pisálnom is kell… Jó újra itt lenni! Na..............húzzunk innen!

Majomból ember

 

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy betuszkoljam számba az ötödik gömbrágót is. Hat éves gyerekben ilyen vágyak gerjednek. Pedig már zsibbad az egész pofám, holnapra biztos izomláz lesz benne, a rántott csirkemellet sem tudom majd elrágni. A comb az puhább, de az olyan nyálkás hogy csak a felnőttek bírják megenni. Nem gyereknek való, a rágó meg nem felnőttnek való. Megint alul maradtam a lufi fújó versenyben. Folyton kipukkad mielőtt megnyerném pedig már öt van a számban.

Ahogy állunk a Szabadság park hullámainál arra sétál egy terhes néni. Mekkora hasa van a néninek! Biztos sokat eszik! Rihegünk-röhögünk saját humorunkon. A nagyobbik bátyám szerint terhes, mármint hogy abból lesz majd a kisbaba. Persze, mi is tudjuk, nem vagyunk hülyék!

És hogyan? Hogyan lesz abból kisbaba? Hát úgy hogy megszüli! A nénik ha szülnek, akkor gyerek lesz? Igen. Egyszer olvastam. Ezt akkor elhisszük mer mink nemigen olvasunk. Ő meg négy éves kora óta olvas és olvas és olvas és bármit mesél nekünk ha azt teszi a végére hogy olvasta, akkor az számunkra egyenlő az igazsággal.

Kiköpöm a rágókat, nyelek egyet, hatalmas űr képződik a fejemben. Mindahányan így teszünk, mert a verseny véget ért, fáramászás a következő feladat. Abban legalább jó vagyok. Figyeljétek, úgy mászik mint a majom! Csak irigykednek.

Folytatjuk az előző témát. És az állatok is szülnek? Csak az emlősök. A csirke az emlős? És a tojás? Igen, hogyne! Meg a kakas is! Van olyan madár amelyik emlős? Nincs! A madarak nem emlősök hülyék! De én tudok olyat, a denevér! A denevér nem madár! De hát repül, hehehe! Bandzsít is hozzá, így még viccesebb. Mindannyian másképp nevetünk a saját hülyeségeinken mint a másikén. A saját mindig jobb. Van, hogy csak azon nevetünk, a másik hogy nevet a sajátján.

Egyszer olvastam, hogy egy férfi szült, még nagyon régen! Persze… mit, kakát? Hehe, szült egy nagy szart! Hihihi. Pfbpfb, rottyantgatunk a szánkkal. Mondom! Tényleg! A férfiak nem is tudnak szülni! Hát úgy nem is mint a nénik. Jaj, na ne! Hanem hogyan? Persze, akkor majd én is tudok? Nem, te nem! Csak az az egy férfi tudott és ő sem embert! Hanem egy nagy kakát? Nem, ez a férfi egy kismajmot szült. Hiszi a piszi, hülye aki elhiszi! Ez hülyeség! Ez buzi nagy kamuzás! Bazi nagy! Mindegy most, azt hiszi hülyék vagyunk, de én ezt nem veszem be! Nézd már vigyorog, akkor hazudik!

A vigyor az arcán egy pillanat alatt átalakult valami nagyon komoly arckifejezéssé, mint amikor gyerekként tagadnunk kell az eléggé nyilvánvaló bűnünket. Pedig jobb lesz ha elhiszitek mert olvastam!

Tényleg varázsereje volt ennek a szónak „olvastam”, bármi amit ez előtt a szó előtt hallottunk az igazság nagybetűs pecsétjével mellékelve égett be a tudatunk alapzatába. Az élet ezen szakaszában gyűjtött információkat az ember nem veszi elő évekkel később és nem morfondírozik azon, vajon igaz-e. Egyszerűen tudja. Hanem egyszer csak eszébe jut, teljesen véletlen módon, mondjuk kutyasétáltatás közben, mondjuk tizenöt év múlva és nagyot röhög rajta mert huszonévesen az információ is meg az igazság nagybetűs pecsétje is gömbrágóból fújt luftballonként pukkan szét. És ha már én összeragacsoztam ezzel a buborékmaradvánnyal a számat közöltem a másik két beetetettel, hogy pukkantsák ki ők is ezt a soká őrzött lufit. Döbbenten vigyorogtak ők is huszonévesen, tényleg, az nem volt igaz, a férfiak nem is tudnak szülni…

Esőtlen november

         Még ez is! Megint beletört a dugó! Ilyenkor nem érzem magam jó szakembernek, ilyenkor egy balfasz írónak érzem magam! Legalább mondhatnám hogy ez az ócska bor a hibás, de ez szekszárdi rozé, a kedvenc borom. A szerelmesek bora Béla bátyám szerint. Pedig jó szakember vagyok ha dugóhúzásról van szó. Most meg két különböző méretű bicskával és egy bornyitóval kínlódok. Megette a penész az egész napomat. Mit az egész napomat az egész hónapomat. Csak vagdalkozok ám. Lázongok az üresség ellen. Megint elhatalmasodott rajtam a semmi. Na csak sikerül kibányásznom, a rosseb ott ette volna! Bárcsak nyomtam volna vissza az üvegbe, talán úgy egybemaradt volna. Már rég innom kéne!

Ahogy belekortyolok az jut eszembe idefele jövet min gondolkoztam. Nevetnem kell. Azon gondolkoztam elégedett vagyok e a mai teljesítményemmel? Mindegy hány iratot sikerült kinyomtatnom, hány daruskocsit szerveztem le a jövő hétre, mert itt nem az a kérdés hogy sikerült-e, hanem hogy mennyi idő alatt. Fél órát adtam magamnak. Végül is negyven perc alatt sikerült. Szánalmas! Mi tartott ennyi ideig? Kibújok magamból és önmagam főnökeként egyből üvölteni kezdek magammal. Nem igaz hogy ezt nem tudtad gyorsabban elintézni! Minden ügyintézésed ilyen link, ilyen nemtörődöm! S ha már csak itt döglesz, menj inkább add fel ezt a levelet a postán! No és ha már arra ténferegsz hozzál egy üveg szekszárdi rozét. Addig se látlak, lesz egy kis nyugtom. De ne a drágább fajtából, nem a nevet iszom, meg a márkanevet!

Elmentem hát. A postán iszonyat sor állt, illetve a sorszám amit kaptam legalább tíz embert sejtetett előttem. Elképzeltem a régi idők sorait és elkezdtem szuggerálni a sorszámkijelzőt. Aztán körülnéztem és rájöttem hogy mindenki ezt teszi. Régen legalább hőzönghettünk egymás mögött állva, ha sok levelet láttam valaki kezében átállhattam egy másik sorba. Mondjuk általában az én kezemben volt sok boríték, hehe.

Átcaplatok a borér. Az áruház bejáratánál egy fiatal kölök valami papírokat mutogat némán a kijövőknek. Jövök kifelé nekem is kínálja. A szokott mondatommal megköszönöm neki, oda se nézek. De oda nézek. Odanézek és látom hogy valami versek van odaírva, de mire ez eljut az agyamig az ostobaságom már öt lépéssel arrébb vitt, a beszariságom meg nem engedi hogy visszamenjek és megkérdezzem mi is ez pontosan. A buddhizmusom meg azonnal kétségbe ejt, hogy most találkozhattam volna Buddhával álruhában, de túl gyökér vagyok ahhoz hogy észrevegyem. No nem, nem vagyok túl gyökér, hiszen észrevettem! Nagyszerű, akkor viszont beszari vagy ahhoz hogy visszamenj. Hát igen! Végül csak ki bújt a szög a zsákból, beszari vagyok! De hiszen nem voltam az, most miért vagyok az? Nem nagyon van bizodalmam magamban, vagy csak a megbecsülés hiányzik főnökömtől? Nem tudom, mindegy vigyük neki a bort, meglátjuk jót vettem-e neki.

Dugóhúzóval a kezében nyitja ki az ajtót, türelmetlenül tépi ki a kezemből, egyből nekiesik, a zacskót félredobja. Beletörik a dugó, szentségel. Magát szidja, hálistennek nem engem. Tétlenül nézem ahogy egymás után veszi elő a bicskáit és próbálja kivakarászni az üveg nyakából a dugómaradványokat. Felveszem a zacskót a földről és leteszem az asztalra. Oda se néz, de megköszöni. Egy jó pont nekem. Fog egy poharat és bemegy. Eddig nem mertem bemenni, nehogy az is szemet szúrjon neki. Telitölti a poharat, teli van dugómorzsákkal, majd mint akit átkapcsoltak üvöltöző üzemmódból leül és mosolyogva rám néz. Jó bort hoztál ám, csak ez a dugó kifogott rajtam. Látod én is hibázok. Átnyújtja a poharát nekem, hogy igyak belőle. Félénken belekortyolok és máris visszanyújtom neki. Int a kezével, hogy ami benne van azt nekem kell meginnom. Megint belekortyolok, nem szólok egy szót se. Engem bámul barátságos mosollyal, majd hosszú idő után megszólal. Ne ülj már ilyen görnyedten, nem vagy ám olyan balfasz mint gondolod! Ezt a daruskocsis dolgot is ügyesen elintézted! Igazából büszke vagyok rád! Meg aztán szépen befűtöttél, ezt majd mond el hogy csináltad! Aztán kopognak az ajtón, megjött János. Kihasználom az alkalmat és hosszú idő után megszólalok: Na én megyek, sziasztok!

A karmester lánya

Lassú csend lett. Zajos csend. Valami zene szól kint. Bambulok ki a fejemből. Egy pontot nézek, de nem látok semmit. Elcsendesült a cikázó gondolattenger. Nem ugrik ki semmilyen hal belőle, tükör. Rövidzárlat az elmében. Megállt minden. Görnyedve merevedtem meg, összehúzott a fájdalom. Lassan enyhülni kezd. Lassan. Kiélvezem minden pillanatát. Inkább minthogy szenvedjek az az ostobáknak való. Pedig, pedighát…én is az vagyok. Érdekes világban élek és csak én látom. Próbálom megosztani másokkal, de csak próbálom. Annyira sok, annyira szép annyira egyedi. Még gyűlölködni is szeretek. Enni inni dugni baszni alunni. Ejj te há hogy beszélsz? Nomegáljcsak, nupágágyí!

Beindult. Ez már csak ilyen… pillanatra lefagy, aztán minden előjel nélkül elindul, elkezd a tenger fodrozódni, először csak a légmozgást érzed, aztán már visz is. Nem is tudod hová, képeket látsz mondatokat hallasz, folyamatosan szól a zene. Az az átkozott zene, megment mindentől. Bánattól, fájdalomtól, sírástól, nevetéstől, tánctól, énektől, lélektől. Mindig feltölt. Még álmomban is szól. Nem lehet lekapcsolni, ha táncolok rá hülyének néznek. Nekik nem szól biztos vagy nem ez szól. Istennek szar lehetett míg nem hallotta. Ezért bújt belénk azt mondják. Lappang bennünk. Él bennünk. Ki be járkál, aztán megkérjük hogy kussoljon, majd mi élünk, nem kell tanácsadó. Aztán meg hiányzik, elkezdjük keresni, de ne keressétek butusok, nem kell. Pontosabban nem keresni kell, hanem felkelteni. Pofonnal, luxussal, bazmeggel, anyáddal, bármivel fel lehet. Csak szólj neki, szólj másnak, ne szólj senkinek, rejtsd ezt is véka alá. Titkold el hogy nem tudod mikor találkoztál önmagaddal utoljára és mindenki látni fogja rajtad. Tükör, üledék, nihil. Tojásra száradt tikszar vagyok ha ezt hagyom! Mit? Semmi közöd hozzá! Már megint csak az indulat! Ne beszélj velem így te trágya! Tulok! Senki sem tulok! Te sem én sem! Üvöltök ha fáj és kész! De nem neked, csak úgy. Ne vedd magadra, jóvan bazmeg akkor vedd! Felállok, kitörlöm. A fájdalom teljesen elmúlt. Csapongok. Csapongasz. János nem tudlak követni, bort iszik a vérem. Cikázunk a tengeren, mi? A te tengered, mondjad csak. Egyszer úgyis kinyögöd azt amiért ideültem, de nem kérdésre. A válasz a homlokodra van írva, de nem csak a homlokodra, a kezedre, a nyelvedre, a mindenhová. Szép. A nyugalom szép. Nyitottnak maradni barátom, mindenáron! Ez az egyetlen dolog. Téged is erre tanít az élet folyamatosan? Nézz rá, ő meg azt sem tudja milyen zártnak lenni. Irígylésre méltó.

Aztán ahogy távolodik a kamera, már felűlről látunk mindent, három méter magasságból és siklunk utána és bemegy a tánctérre egyedül és figyeljük és karjait széttárja és gyönyörködünk a zenében ami kifolyik belőle a mozdulatain keresztül és rezdül és érez és felnéz és zavarba jössz, mert téged néz és mosolyog és a hátad borsózik és elkezdi a zene pörgetni őt és figyeled ahogy átváltozik egy dallammá és tudod milyen, ha tudod és várod majd hogy megint felnézzen. Bizony gyakrabban is felnézhetne. Akárcsak a karmester lánya.

Ebédér

Kitotyogok. Mondjuk már alig sántítok. Egy hetes bokaficam. Meg térd is, de azt eltitkolom. A balesetin. Nem kell mindenről tudniuk.

Megyek az ebédér. A játszótér után gyönyörű látvány fogad. Milliónyi rózsaszín virág a fán és mégegyszer annyi a talpam alatt. Szép. Illatos. Hirtelen valami elragadja a gondolataimat és furcsa állapotba kerülök. Olyasmi mint amikor kizökken az ember csak fordítva. Bezökkensz egy kerékvágásba, és nem tudsz szabadulni. Az elme akváriuma a gondolattenger közepén. Körülhatárol valamit ami ugyanúgy a tenger része, de mégis elkülönül attól. Nagyon határozottan két szó ugrik be: Audi Quattro. Ez a virágillat egy autó nevét juttatja eszembe, pedig nem vagyok autóbuzi, még a formaegyet se nézem. Korábbról jön. Az alsó tagozatból, a napközi előtti szünetből, a kiserdőből, a tavaszból, az első délutánokból amikor már elviselhető hőmérséklet terhe mellett lehetett az erdei utakon kiütőset játszani matchbox-ainkal. Az Audi Quattro nem a legjobb és leggyorsabb kocsi volt, még csak nem is az enyém volt. Számomra ez egy vágy volt. Vágy amit minimum két éven át éreztem és tápláltam minden reménysugárral márciustól a születésnapomig. A vágyott kisautót soha nem kaptam meg, próbáltam elcserélni akkori tulajdonosával, de nem ment bele. A vágy csak vágy maradt.

Aztán meglátom a Skodát. Már a régi százötösset. Miért itt állt meg? Mindig be szokott robogni vele egészen a konyha bejáratáig. Talán nem is az ő skodája. Az emelkedőket nehezen bírom még. Visszafelé nehezen hajlik a bokám vagyis hát fáj. Benyitok a konyha ebédkiadójába. Szűk kis helység ez. Ketten is kerülgetjük egymást. Az egykori fodrász meg én. Jó napot kívánok! Alázatos köszönés volt, gondoltam magamban. Megint egy akvárium. Magam vágom a hajamat, a magáét ki vágja? Tudta, hogy hatással volt a gyermekkoromra? Utáltunk oda járni! Azok a hülye kérdései… Cukros víz van a hajadon, vagy dinnyelé? Nem félsz hogy megtámadnak a darazsak? Kinéz ránk az egyik konyhásnéni:
- Ott van a Rózsika?
– Már készülök! – mondja a fodrász.
– Vagyis még nem vagyok kész… – ezt már csak nekem, de csak úgy monológ szerüen. Közben rám se néz, egyik tenyerét a másikba csapja, összedörzsöli őket. Figyelem a kezét. Leette az idő a felesleget róla, akárcsak testének többi részéről. Sosem volt vastag ember s ebben biztos közrejátszott a fodrászüzletben állandósult szeszszag is. A feje szinte lóg a nyakáról, túlbambul a tenyerén, nagyon belemered hogy kész van e. Majd elismeri: dehogynem… kész vagyok má rég!

Ebben a pillanatban megjelenik az ablakban két éthordó. Gondosan eltakargatja őket két nejlonszatyorral, majd megkér hogy nyissam ki az ajtót. Viszontlátásra! - ugyanolyan alázatosan. Eltűnik az éthordóm az ablakban, ami jóval szemmagasság alatt van, majd kis idő múlva megjelenik a már ismerős konyhásnéniderék vele. Az ismerős hang – amihez arcot társítani nem tudok - jó étvágyat kíván. Lebicegek a lejtőn.

A fodrász a kocsi előtt áll, az Audi Quattro előtt, miközben rágyújt megkérdezem tőle mi az a ragacs a haján, majd beleülök a székbe, pumpál rajta kettőt hogy ne kelljen lehajolnia, megkérdezi milyen frizurát szeretnék, de egyrészt mindegy mit mondok, úgyis olyan lesz amilyenre sikerül, másrészt a skodája az én zsebemben van és már nem vágyom az Audi Quattrora.