Ebédér

Kitotyogok. Mondjuk már alig sántítok. Egy hetes bokaficam. Meg térd is, de azt eltitkolom. A balesetin. Nem kell mindenről tudniuk.

Megyek az ebédér. A játszótér után gyönyörű látvány fogad. Milliónyi rózsaszín virág a fán és mégegyszer annyi a talpam alatt. Szép. Illatos. Hirtelen valami elragadja a gondolataimat és furcsa állapotba kerülök. Olyasmi mint amikor kizökken az ember csak fordítva. Bezökkensz egy kerékvágásba, és nem tudsz szabadulni. Az elme akváriuma a gondolattenger közepén. Körülhatárol valamit ami ugyanúgy a tenger része, de mégis elkülönül attól. Nagyon határozottan két szó ugrik be: Audi Quattro. Ez a virágillat egy autó nevét juttatja eszembe, pedig nem vagyok autóbuzi, még a formaegyet se nézem. Korábbról jön. Az alsó tagozatból, a napközi előtti szünetből, a kiserdőből, a tavaszból, az első délutánokból amikor már elviselhető hőmérséklet terhe mellett lehetett az erdei utakon kiütőset játszani matchbox-ainkal. Az Audi Quattro nem a legjobb és leggyorsabb kocsi volt, még csak nem is az enyém volt. Számomra ez egy vágy volt. Vágy amit minimum két éven át éreztem és tápláltam minden reménysugárral márciustól a születésnapomig. A vágyott kisautót soha nem kaptam meg, próbáltam elcserélni akkori tulajdonosával, de nem ment bele. A vágy csak vágy maradt.

Aztán meglátom a Skodát. Már a régi százötösset. Miért itt állt meg? Mindig be szokott robogni vele egészen a konyha bejáratáig. Talán nem is az ő skodája. Az emelkedőket nehezen bírom még. Visszafelé nehezen hajlik a bokám vagyis hát fáj. Benyitok a konyha ebédkiadójába. Szűk kis helység ez. Ketten is kerülgetjük egymást. Az egykori fodrász meg én. Jó napot kívánok! Alázatos köszönés volt, gondoltam magamban. Megint egy akvárium. Magam vágom a hajamat, a magáét ki vágja? Tudta, hogy hatással volt a gyermekkoromra? Utáltunk oda járni! Azok a hülye kérdései… Cukros víz van a hajadon, vagy dinnyelé? Nem félsz hogy megtámadnak a darazsak? Kinéz ránk az egyik konyhásnéni:
- Ott van a Rózsika?
– Már készülök! – mondja a fodrász.
– Vagyis még nem vagyok kész… – ezt már csak nekem, de csak úgy monológ szerüen. Közben rám se néz, egyik tenyerét a másikba csapja, összedörzsöli őket. Figyelem a kezét. Leette az idő a felesleget róla, akárcsak testének többi részéről. Sosem volt vastag ember s ebben biztos közrejátszott a fodrászüzletben állandósult szeszszag is. A feje szinte lóg a nyakáról, túlbambul a tenyerén, nagyon belemered hogy kész van e. Majd elismeri: dehogynem… kész vagyok má rég!

Ebben a pillanatban megjelenik az ablakban két éthordó. Gondosan eltakargatja őket két nejlonszatyorral, majd megkér hogy nyissam ki az ajtót. Viszontlátásra! - ugyanolyan alázatosan. Eltűnik az éthordóm az ablakban, ami jóval szemmagasság alatt van, majd kis idő múlva megjelenik a már ismerős konyhásnéniderék vele. Az ismerős hang – amihez arcot társítani nem tudok - jó étvágyat kíván. Lebicegek a lejtőn.

A fodrász a kocsi előtt áll, az Audi Quattro előtt, miközben rágyújt megkérdezem tőle mi az a ragacs a haján, majd beleülök a székbe, pumpál rajta kettőt hogy ne kelljen lehajolnia, megkérdezi milyen frizurát szeretnék, de egyrészt mindegy mit mondok, úgyis olyan lesz amilyenre sikerül, másrészt a skodája az én zsebemben van és már nem vágyom az Audi Quattrora.