Lassú csend lett. Zajos csend. Valami zene szól kint. Bambulok ki a fejemből. Egy pontot nézek, de nem látok semmit. Elcsendesült a cikázó gondolattenger. Nem ugrik ki semmilyen hal belőle, tükör. Rövidzárlat az elmében. Megállt minden. Görnyedve merevedtem meg, összehúzott a fájdalom. Lassan enyhülni kezd. Lassan. Kiélvezem minden pillanatát. Inkább minthogy szenvedjek az az ostobáknak való. Pedig, pedighát…én is az vagyok. Érdekes világban élek és csak én látom. Próbálom megosztani másokkal, de csak próbálom. Annyira sok, annyira szép annyira egyedi. Még gyűlölködni is szeretek. Enni inni dugni baszni alunni. Ejj te há hogy beszélsz? Nomegáljcsak, nupágágyí!
Beindult. Ez már csak ilyen… pillanatra lefagy, aztán minden előjel nélkül elindul, elkezd a tenger fodrozódni, először csak a légmozgást érzed, aztán már visz is. Nem is tudod hová, képeket látsz mondatokat hallasz, folyamatosan szól a zene. Az az átkozott zene, megment mindentől. Bánattól, fájdalomtól, sírástól, nevetéstől, tánctól, énektől, lélektől. Mindig feltölt. Még álmomban is szól. Nem lehet lekapcsolni, ha táncolok rá hülyének néznek. Nekik nem szól biztos vagy nem ez szól. Istennek szar lehetett míg nem hallotta. Ezért bújt belénk azt mondják. Lappang bennünk. Él bennünk. Ki be járkál, aztán megkérjük hogy kussoljon, majd mi élünk, nem kell tanácsadó. Aztán meg hiányzik, elkezdjük keresni, de ne keressétek butusok, nem kell. Pontosabban nem keresni kell, hanem felkelteni. Pofonnal, luxussal, bazmeggel, anyáddal, bármivel fel lehet. Csak szólj neki, szólj másnak, ne szólj senkinek, rejtsd ezt is véka alá. Titkold el hogy nem tudod mikor találkoztál önmagaddal utoljára és mindenki látni fogja rajtad. Tükör, üledék, nihil. Tojásra száradt tikszar vagyok ha ezt hagyom! Mit? Semmi közöd hozzá! Már megint csak az indulat! Ne beszélj velem így te trágya! Tulok! Senki sem tulok! Te sem én sem! Üvöltök ha fáj és kész! De nem neked, csak úgy. Ne vedd magadra, jóvan bazmeg akkor vedd! Felállok, kitörlöm. A fájdalom teljesen elmúlt. Csapongok. Csapongasz. János nem tudlak követni, bort iszik a vérem. Cikázunk a tengeren, mi? A te tengered, mondjad csak. Egyszer úgyis kinyögöd azt amiért ideültem, de nem kérdésre. A válasz a homlokodra van írva, de nem csak a homlokodra, a kezedre, a nyelvedre, a mindenhová. Szép. A nyugalom szép. Nyitottnak maradni barátom, mindenáron! Ez az egyetlen dolog. Téged is erre tanít az élet folyamatosan? Nézz rá, ő meg azt sem tudja milyen zártnak lenni. Irígylésre méltó.
Aztán ahogy távolodik a kamera, már felűlről látunk mindent, három méter magasságból és siklunk utána és bemegy a tánctérre egyedül és figyeljük és karjait széttárja és gyönyörködünk a zenében ami kifolyik belőle a mozdulatain keresztül és rezdül és érez és felnéz és zavarba jössz, mert téged néz és mosolyog és a hátad borsózik és elkezdi a zene pörgetni őt és figyeled ahogy átváltozik egy dallammá és tudod milyen, ha tudod és várod majd hogy megint felnézzen. Bizony gyakrabban is felnézhetne. Akárcsak a karmester lánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése