Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy betuszkoljam számba az ötödik gömbrágót is. Hat éves gyerekben ilyen vágyak gerjednek. Pedig már zsibbad az egész pofám, holnapra biztos izomláz lesz benne, a rántott csirkemellet sem tudom majd elrágni. A comb az puhább, de az olyan nyálkás hogy csak a felnőttek bírják megenni. Nem gyereknek való, a rágó meg nem felnőttnek való. Megint alul maradtam a lufi fújó versenyben. Folyton kipukkad mielőtt megnyerném pedig már öt van a számban.
Ahogy állunk a Szabadság park hullámainál arra sétál egy terhes néni. Mekkora hasa van a néninek! Biztos sokat eszik! Rihegünk-röhögünk saját humorunkon. A nagyobbik bátyám szerint terhes, mármint hogy abból lesz majd a kisbaba. Persze, mi is tudjuk, nem vagyunk hülyék!
És hogyan? Hogyan lesz abból kisbaba? Hát úgy hogy megszüli! A nénik ha szülnek, akkor gyerek lesz? Igen. Egyszer olvastam. Ezt akkor elhisszük mer mink nemigen olvasunk. Ő meg négy éves kora óta olvas és olvas és olvas és bármit mesél nekünk ha azt teszi a végére hogy olvasta, akkor az számunkra egyenlő az igazsággal.
Kiköpöm a rágókat, nyelek egyet, hatalmas űr képződik a fejemben. Mindahányan így teszünk, mert a verseny véget ért, fáramászás a következő feladat. Abban legalább jó vagyok. Figyeljétek, úgy mászik mint a majom! Csak irigykednek.
Folytatjuk az előző témát. És az állatok is szülnek? Csak az emlősök. A csirke az emlős? És a tojás? Igen, hogyne! Meg a kakas is! Van olyan madár amelyik emlős? Nincs! A madarak nem emlősök hülyék! De én tudok olyat, a denevér! A denevér nem madár! De hát repül, hehehe! Bandzsít is hozzá, így még viccesebb. Mindannyian másképp nevetünk a saját hülyeségeinken mint a másikén. A saját mindig jobb. Van, hogy csak azon nevetünk, a másik hogy nevet a sajátján.
Egyszer olvastam, hogy egy férfi szült, még nagyon régen! Persze… mit, kakát? Hehe, szült egy nagy szart! Hihihi. Pfbpfb, rottyantgatunk a szánkkal. Mondom! Tényleg! A férfiak nem is tudnak szülni! Hát úgy nem is mint a nénik. Jaj, na ne! Hanem hogyan? Persze, akkor majd én is tudok? Nem, te nem! Csak az az egy férfi tudott és ő sem embert! Hanem egy nagy kakát? Nem, ez a férfi egy kismajmot szült. Hiszi a piszi, hülye aki elhiszi! Ez hülyeség! Ez buzi nagy kamuzás! Bazi nagy! Mindegy most, azt hiszi hülyék vagyunk, de én ezt nem veszem be! Nézd már vigyorog, akkor hazudik!
A vigyor az arcán egy pillanat alatt átalakult valami nagyon komoly arckifejezéssé, mint amikor gyerekként tagadnunk kell az eléggé nyilvánvaló bűnünket. Pedig jobb lesz ha elhiszitek mert olvastam!
Tényleg varázsereje volt ennek a szónak „olvastam”, bármi amit ez előtt a szó előtt hallottunk az igazság nagybetűs pecsétjével mellékelve égett be a tudatunk alapzatába. Az élet ezen szakaszában gyűjtött információkat az ember nem veszi elő évekkel később és nem morfondírozik azon, vajon igaz-e. Egyszerűen tudja. Hanem egyszer csak eszébe jut, teljesen véletlen módon, mondjuk kutyasétáltatás közben, mondjuk tizenöt év múlva és nagyot röhög rajta mert huszonévesen az információ is meg az igazság nagybetűs pecsétje is gömbrágóból fújt luftballonként pukkan szét. És ha már én összeragacsoztam ezzel a buborékmaradvánnyal a számat közöltem a másik két beetetettel, hogy pukkantsák ki ők is ezt a soká őrzött lufit. Döbbenten vigyorogtak ők is huszonévesen, tényleg, az nem volt igaz, a férfiak nem is tudnak szülni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése