Mészárszék

Azért az egy dolog, hogy így olcsóbb a csirke, de ilyenkor döbben rá az ember miért is fizet többet érte  a boltban. Fele annyi, persze, de ezek még élnek! Ki fogja ezeket megölni? Én nem az biztos!
Ezt mondta a főnököm felesége mikor az hazaállított a tíz élő csirkével. Majd mi levágjuk őket, nem igaz János? Látszott rajta, ezt csak dacból mondja. János nem az a tipikus böllér alkat. Inkább olyan finom kezű feltaláló alkat, aki csak azért járt a műhelybe, hogy összehozzon a főnökömmel valami olyan szerkezetet, amiről senki sem tudta mi az. Némiképp nehezítette a dolgát hogy a főnököm nem nagyon hitt a megvalósíthatóságában. Lényeg a lényeg, János minden nap megjelent a műhelyben nézte a terveket, cigarettázott, töprengett, rajzolgatott, kettő körül megkért menjek el neki a boltba csipszért meg lónyálért. A lónyál minden nap más volt, üdítőt értettünk alatta. Milyet, kérdeztem, amit te szeretsz, válaszolta. Hanem egyik délután bejön a főnök s azt kérdi tőle, János, nem kell csirke? Olcsóbban mint a boltban, fele annyiért! János pillanatra abbahagyta a töprengést, de. Ennyit gondolkozott rajta. Azt mondjuk elfelejtette közölni vele, hogy ezek élő állatok, amaz meg nem kérdezte. Te, ezek azok a csirkék? Igen. De hát ezek élnek! Hát persze, mit gondoltál? És ki fogja ezeket levágni? Ne izgulj, majd megkérem az asszonyt! Megkérte, csak az nemet mondott. Három napja bóklásznak a csirkék az udvarban. A lakatos műhely udvarán. A vascsövek között. Szegények kiszabadultak a csirketelepről egy lakatosműhely udvarára. Így nyílt ki előttük a világ. Össze-vissza szartak mindent az udvaron. A kutya kerülgette őket, nem bántotta egyiket sem, azok meg nem féltek tőle, mert még sosem láttak olyat. Nem láttak azok semmilyet igazából a saját fajtájukon kívül. A tervről nem sokat tudtam, de a végrehajtását végignéztem. Láttam már csirkevágást életemben, azonban ez nem hasonlított rá. Az előkészületekből rá sem jöttem mi fog történni. Néztem ezt a két izgatott embert ahogy ákombákom alakok módjára tüsténkedtek az udvaron. Szépen hozták elő a kellékeket. Egy fahasogató tuskót állítottak középre, Jánoson munkáskesztyű, kezében fejsze. Az akkor divatos bordó hernyóselyem kabátja volt rajta. Csinosra vette a figurát az alkalomhoz. Csak lestem bentről, mi fog történni. Aztán megjelent a főnök, kezében légpuskával és megkezdődött a kivégzés. Dőltek a csirkék jobbra-balra. Csak töltött és tüzelt egymás után. Na nem gyorsan ám, csak szépen kimérten. Ezek nem féltek a puskától sem merthogy olyat se láttak még. Kilőtte mindnek az agyát. Azok meg csak sétálgattak tovább összeesett társaik mellett, míg végül egy se maradt. A halált sem ismerték fel. Fel sem fogták, hogy hullanak mint a legyek. Ekkor lépett János a színre a fejszével. A selyemdzsekis mészáros, a baltás gyilkos, egyenként a tuskóhoz vonszolta a hullákat és hóhér módjára választotta el a fejüket a testüktől. Egyetlen suhintással. Egy gazdasszony a fejét fogta volna eme férfiúi bátorság láttán az biztos. Tizennyolc éves fejjel én sem vágtam még el egy csirke nyakát sem, sőt más állatét sem. Haza felé azon gondolkoztam én hogyan csináltam volna. Sehogy és kész. Én biztos nem veszek részt effajta vidámságokban! Akkor inkább nem eszek csirkét. Vagy megveszem a boltban. Gyilkosság árán nem akarok spórolni. Hazaérvén apámat a konyhában találtam. A második pohár bort itta. Töltök neked is. Furcsállottam, de elfogadtam. Szükségem lenne a segítségedre. A bor megivásában? Nem. Nagyot kortyolt. A főnököd hozott öt csirkét, le kéne vágni őket.

Kölcsönös szimpátia

 - A hekk balatoni, a ponty pedig tengeri, de most már menjenek innen! - így hajtottak el bennünket a büfés nénik. Addig kérdezgettük ezeket a hülyeségeket össze-vissza míg megzavarodva ezt mondták. Ekkor aztán nagyot derültünk az egészen. Ez volt a bosszúnk, hogy úgy mondjam amiért nem voltak partnerek egy kis tréfában. Meg egy kis ingyen étkeztetésben. Persze ez a mi ajánlatunk volt, de az övéké is lehetett volna valami, nem pedig a semmi. Egyértelműen visszautasítóan reagáltak, visszautasították a kedvességünket meg az ajánlatunkat. Semmi hajlandóságot nem mutattak az árengedményre pedig a fesztivál utolsó napjának utolsó órája volt. Hová teszik ezt a sok rántott pontyot? Vissza eresztik a tengerbe? A hekket meg a Balatonba? Miért nem lehet fél áron megvenni őket? Nem ad a néni látszik rajta, a pénz fontosabb mint az emberség. Köti az ebet a karóhoz, csak a karó rég kifordult a földből, az eb meg már oszlásnak indult.
Tovább eredünk, nem adjuk fel. Nagyot derülünk a fukar nyanya balatoni hekkjein és sarkon fordulunk. Az utcán megfogadjuk egymásnak hogy most már nemhogy fél áron, hanem ingyen kell étkeznünk, a pénzt el is dugtam jó mélyre az övtáskámba, nekünk is el kell hinnünk hogy nincs, csak így leszünk hitelesek. Találtunk egy tátongóan üres udvart hatalmas pulttal, mögötte egy nálunk pár évvel idősebbnek tűnő lánnyal.
- Mutassátok a cipőtöket! – szólított fel bennünket, mikor ételt kértünk tőle. Egyszerre lendítettük lábainkat a magasba, nem szóltunk semmit, nem kérdeztünk vissza, nem tétováztunk, engedelmeskedtünk. Annál is inkább mert ilyen közelinek még nem éreztük az ételszerzés lehetőségét aznap. Legalább fél percig tartottuk a lábainkat cipőmustra okán a levegőben, s közben végig azon aggódtunk, vajon a lány ad-e ételt vagy csak a bolondját járatja velünk.
- Kaptok egy-egy szelet zsíros kenyeret! – ezt is ugyanolyan határozottan közölte velünk. Nagyon megörültünk neki. Mikor elkészült a két kenyér kirakta a pultra őket, majd közé rakott egy doboz sört. Értetlenül csodálkozva bámultunk rá. Ebben mindketten nagyok vagyunk. Azt hiszem ha az ember bármit el akar érni az életben egy ilyen nézés kell hogy legyen a tarsolyában. Na nekünk van, s hogy mai nyelven mondjam legalább ötpontegyes, ha nem jobb. Még ha nem is gondoljuk komolyan, akkor is hiteles. Ez is hiteles volt. A zsíros kenyér elpusztítása után megköszöntük a lánynak jótetteit, majd elmeséltük neki eddigi tapasztalatainkat és ezzel az ő személyét végképp az égbe emeltük. Végül úgy alakult, hogy kellemes társaságra leltünk egymásban, így még két sörrel marasztalt bennünket, amit két pálinka is követett.
Hiába a kedves emberek megértik egymást. Mi ez a megállapítás? Jó, akkor a kedves emberek általában megértik egymást. De minden ember máshogy kedves, minden ember máskor kedves és minden ember máshol kedves. Jó, akkor a kedves emberek amikor kedvesek és amikor éppen ugyanúgy kedvesek és éppen találkoznak, akkor megértik egymást. Nagyon szép, de nem. A szimpatikus emberek kedvesek egymással! A kölcsönös szimpátia lehel kedvességet az emberekbe, az sarkall bennünket mosolyra, az szólít meg bennünket,az ad nekünk barátságot, az ad nekünk szerelmet, az ad nekünk zsíros kenyeret, sört, mellé pálinkát, nem is egyet. És egyszer csak a kölcsönös szimpátia kijön a konyhából egy tálca rablóhússal, hogy kérünk-e harcsa saslikot és a kölcsönös szimpátia elfogad mindent amit szívesen adnak nekünk és akkor azt mondja kisüti a maradék pulykát, együk meg azt is és a kölcsönös szimpátia degeszre zabálja és issza magát, majd megígérteti velünk, hogy elküldjük azt a könyvet nekik és felírja egy papírra a címét és azt mondja el ne veszítsük. Majd a kölcsönös szimpátia berakja az övtáskámba a kis papírt és azt mondja, ne izgulj, ide teszem a dugipénzünk mellé!

Melinda

Hát az úgy volt, hogy apukámat vártam az öltözőben az oviban és akkor nem volt bekötve a cipőm és jött egy lány akivel egy csoportba járok és kérdezte hogy bekösse-e a cipőfűzőmet és én mondtam neki hogy ne, mert én is be tudom, de igazából nem tudtam. Én nem tudom honnan tudta, hogy mégse tudom aztán bekötötte. Nem mondtam neki semmit, csak néztem, hogy hogyan csinálja, de nem tudtam megjegyezni mert sosem tudom megjegyezni hogy hogyan kell.
Aztán másnap kimentünk az udvarra délelőtt és megint kikötődött és akkor nagyon mérges lettem mert mindig mondom apunak hogy jó szorosra kösse, mert kioldódik, de most mégis kioldódott és úgy nem tudtam futni mert féltem hogy elesek és akkor jött az Orsi néni és látta hogy ott állok és bekötötte és miközben kötötte felnéztem és láttam hogy a Melinda néz. El akartam fordulni, de az Orsi néni rám szólt hogy ne forgolódjak és a Melinda meg még mindig nézett.
Utána elszaladtam jó messzire, hogy ne lásson senki. Be bújtam a bokorba aztán csak leültem. Oda szoktunk bebújni amikor el akarunk bújni az Istivel. Arra gondoltam hogy már a Melinda is tudja, mi lesz ha elkezdenek csúfolni a fiúk. Az rossz lenne. És akkor jött a Melinda a bokorhoz, én bentről láttam és gondoltam hogy úgyse tud bejönni, de betudott. Aztán csak nézett először és én is néztem. Én a kezét néztem, ő meg az arcomat, hát gondoltam had nézze, de azért zavart, de nem szóltam mert gondoltam ő jött be és akkor mit akar? Aztán azt mondta, hogy figyelj, én láttam hogy az óvó néni kötötte be a cipőfűződet, de én még mindig csak a kezét néztem és mondta hogy tudja hogy nem tudok cipőt kötni és én meg már a saját kezemet néztem és már nem is néztem rá és nem is szóltam semmit. Aztán kérdeztem tőle hogy elmondja-e a többieknek és láttam hogy mozog és akkor fölnéztem rá és megint megrázta a fejét és én örültem neki hogy nem akarja elmondani.  Aztán azt mondta hogy, ha gondolom akkor ő mindig beköti nekem én meg mondtam hogy jó. Aztán szólt az óvó néni hogy sorakozó és akkor kimentünk a bokorból. Délután mikor bejött az Orsi néni az öltözőbe, már be volt kötve a cipőm és a Melinda mellettem ült, de nem szólt semmit és láttam hogy megnézi a cipőmet és ő se szólt semmit csak mosolygott rám, én meg örültem mert biztos azt hitte hogy megtanultam bekötni.
Két nap múlva megint kikötődött a jobb cipőm az udvaron és nem akartam szólni az Orsi néninek és inkább arrébb mentem hogy ne lásson és néztem a Melindát hogy hol van, de ő nem figyelt, mert a többiekkel fogócskázott és én hiába néztem nem figyelt. Nem akartam kiabálni, mert akkor a többiek is odafigyelnek és nem akartam hogy ők lássák hogy a Melinda oda jön és beköti a cipőfűzőmet. Aztán csak ott álltam míg az Orsi néni nem mondta hogy sorakozó és akkor mindenki odaszaladt és akkor a Melinda meglátott és odajött és gyorsan bekötötte a cipőmet és mondta hogy gyere gyorsan és szaladtunk. Aztán odabent mondtam neki hogy egy csomót vártam rá és ő meg nem figyelt. Aztán kérdezte hogy miért nem szóltam, de én meg nem válaszoltam. Aztán míg a többiek aludtak én egy csomót gondolkoztam és azt akartam hogy a Melinda legyen a felségem és lakjunk együtt, mert akkor mindig be tudná kötni a cipőmet. Aztán mindig mikor délután az öltözőbe már csak mi maradtunk, mert a többiekért mindig előbb jöttek mint miértünk, mindig akartam neki mondani hogy lakjunk együtt, de sose mertem. Aztán egyik nap éppen a cipőmet kötötte amikor gondoltam hogy mondom neki és mondtam hogy figyelj nem akarsz nálunk lakni és ő fölnézett és mondta hogy de és akkor mondtam neki hogy akkor legyen a feleségem és mondta hogy jó és kérdezte hogy hogyan és mondtam neki hogy én már mindent elterveztem és ma este elszökhet hozzánk hogyha apukám előbb jön mint az ő nővére. Meg mondtam neki hogy majd az én szobámban fog lakni, mert nekem nagyon nagy az ágyam és abban el fogunk férni és mondta hogy jó, de a szüleid mit fognak szólni és mondtam hogy velük már megbeszéltem és akkor bejött az ajtón apukám.
Mondtam neki hogy a Melindáért ma nem tudnak jönni csak később és addig hozzánk kell jönnie és apukám meg mondta hogy jól van. Aztán bejött az óvó néni és apukám mondta hogy tud róla hogy a Melindát nekünk kell hazavinnünk míg érte nem jönnek és az óvó néni meg mondta hogy rendben. Én akkor ránéztem a Melindára és nagyon örült és én is és mondtam neki hogy akkor gyere Melinda gyorsan menjünk.
Hazafelé apukám ment elől, mi meg utána és fogtuk egymás kezét és suttogva mondtam neki hogy nagyon jó lesz mert majd együtt fogunk játszani meg együtt fogunk vacsorázni, meg együtt fogunk fürdeni meg aludni is és akkor majd mind a ketten ugyanazt fogjuk álmodni és nem fogunk félni a sötétben. Ő meg csak mosolygott és mondta hogy jó. Aztán amikor hazaértünk levetkőztünk és ittunk egy teát és megmutattam neki mindent hogy hol van és mondtam hogy jegyezze meg mert mostantól itt fog lakni meg hogy használhatja a fogkefémet meg a törölközőmet.
Aztán mikor fél nyolc lett nekiálltam megágyazni , ő meg segített a lepedőt leteríteni mert azt mindig nagyon nehezen tudtam és kérdeztem tőle hogy melyik oldalon akar majd feküdni és akkor apukám bejött a szobába és kérdezte a Melindát hogy mikor fognak érte jönni és én mondtam hogy ő már itt fog lakni nálunk aztán apu kirohant a szobából de nem szólt egy szót se. Én meg mondtam a Melindának, látod hogy nincs baj és ágyaztunk tovább. Aztán egyszer csak csöngettek és én elképzelni sem tudtam hogy ki lehet az ilyen későn és apukám szaladt az ajtóhoz és kinyitotta és elnézést kért meg mondta hogy bocsánat és ott volt a Melinda nővére és nagyon örült mikor meglátta a Melindát és gyorsan segített neki felöltözni és én nem értettem hogy most meg hova megy mikor úgy volt hogy nálunk fog lakni mostantól és apukám becsukta az ajtót és rám nézett és mosolygott és megcsóválta a fejét és mondta hogy mars az ágyba.

Itt nőttem fel!

- Itt nőttem fel! - mondom századjára. Mindig ugyanazoknak jegyzem meg akárhányadszorra haladunk el autóval ezen az úton. Évekkel ezelőtt még volt némi információ elrejtve ebben a mondatban, de mára már tudják utastársaim, így ez csupán a fárasztó poénjaim egyike. A feleségem három dolog miatt jött hozzám. Ostoba vagyok, lassú és fárasztó. Ez az aranyhármas az életemben. Hubi barátom vezet, én az anyósülésen leledzek. Megpróbál úgy tenni, mintha nem is hallotta volna. Szerintem, ha nélkülem jön erre már ő mondja az utasainak, hogy itt nőtt fel a Sinka.
- Itt! - kiáltok fel és rá is bökök a háztömbre az ujjammal, hogy véletlenül se felejtse el.
- Óh, bazdmeg! - mondja. Ebbe benne van, hogy tudta előre, hogy mennyire unja, hogy mennyire fárasztó, hogy az évek alatt beleégettem a tudatába, hogy rám sem kell néznie ahhoz hogy lássa a bárgyú vigyort az arcomon és persze az is, titkon várja hogy mondjam. Úgy csinálok ilyenkor, mintha elmerengenék a régi szép időkön, mintha eszembe jutnának gyerekkorom emlékei, mintha vágyódnék egy kis nosztalgiára, de ez csak színjáték. Annyiszor jártam már erre a húsz év alatt mióta elköltöztünk, semmit sem érzek mikor elsuhanunk a volt játszóterek mellett. Egy célom van vele: a fárasztás.
Talán ha megállnánk és sétálgatnék a homokozó körül, ha megérinteném a panelház falait, ha rálépnék a lépcsőre, benyitnék a lépcsőházba, talán elfogna valamiféle nosztalgiával átitatott érzés, de így nem. Pontosan ugyanúgy ismétlem minden alkalommal, az útnak ugyanazon a részén, arcomon ugyanazzal a hülye, merengő, vágyakozással teli vigyorral: itt nőttem fel.
Legnagyobb meglepetésemre és örömömre Hubi úgy gondolja, ma beszáll a fárasztó játékomba és ő is rátesz egy lapáttal.
- Tudod mit, mutasd meg!
Micsoda ajándék ez nekem, tengernyi lehetőség a további fárasztásra! Míg leparkol, csak agyzsibbasztó történeteken jár az eszem. Közben nem átallom biztosítani örömömről, hogy mennyire boldoggá tesz kíváncsisága, melynek tárgya gyermekkorom színtere. Leparkol, kiszállunk. Ugrálva mutatom neki az utat.
- Gyere-gyere, de rég jártam itt! Ezekbe a kukákba dobtuk a szemetet! - próbálom a lehető legfontosabb információkkal ellátni cseperedésemet illetően.
- Ennek a villanyoszlopnak többször nekimentem véletlenül biciklivel! Az egyik nagyon fájt! - ahogy tudom elkápráztatom. Förtelmesen unott fejet vág, de nem veszek róla tudomást. Ha kiengedte Pandora szelencéjét akkor élvezze!
- Melyik lépcsőházba laktál? - kérdi számon kérően.
- Ebbe a szélsőbe, itt! – mutatok rá.
Komótosan odasétál elé, végignézi a kapucsengőt, majd unottan megjegyzi:
- Nincs kinn már a nevetek.
- Hogy lenne kinn, te jó isten! A mi időnkben még kapucsengő sem volt, nem ám ilyen flinc-flancok, mint dallamos kapucsengő, ha! A csajok, meg a haverjaim kaviccsal dobálták az ablakunkat, ha le akartak hívni játszani!
- Melyik ablakot?
- Ezt itt!
Megáll, elmereng, az ablakot bámulja. Látszik rajta csak azon töri a fejét, hogyan zökkentsen ki a felpörgetett idiotizmusomból. Amennyire tőlem telhet, segítem ebben újabb információkkal.
- Ebből az ablakból kétszer is kiugrottam, képzeld el!
Rám se hederít, odavánszorog a lépcsőház ajtajához és felveszi velem a harcot.
- És ezen az ajtón szoktál bemenni kiskorodban? - olyan lassan, tagoltan mondja, mint a gyerekeknek szokták.
- Igen, de akkor még nem volt kulcsra zárva, kilincs sem volt csak egy vas, annál fogva lehetett kinyitni!
Rámutat a kilincsre kimért lassúsággal.
- Ez még nem volt itt?
Megrázom a fejem feszített mosollyal. Megfogja a kilincset és csiga módjára lenyomja.
- Nézd már, nyitva van! Menjünk be!
- Ne, nem akarok! - és tényleg nem akartam, ami biztosan látszódott rajtam, mert azonnal rácsapott.
- Ó, gyere, csak mutasd meg melyik ajtó volt a tiétek!
- Ne, inkább megmutatom hol volt a rakétás mászóka! - próbálom menteni irányító szerepem.
- Jó, majd megmutatod azt is, de most gyere, nézzük meg a régi ajtótokat!
Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Nem szeretek olyan helyen nézelődni, ahol semmi dolgom nincs. Ez már a lakóközösség intim szférája, nem akarom a mi fárasztó párbajunk hadszínterévé tenni.
Nem hagyja abba, én meg engedek neki. Felmegyünk a lépcsőn, rábök az első ajtóra.
- Ez az? – kérdezi vigyorogva.
- Igen! - válaszolom kelletlenül.
- Így nézett ki régen is? – csak idegesíteni akar.
- Így, de menjünk már! – sikerül neki.
- Várjál! És ezen a csengőn szoktál becsöngetni?
- Nem, mi kopogni szoktunk, volt egy családi kopogásunk.
Mire a mondat végére érek megnyomja a csengőt. Egy pillanat alatt leizzadok.
- Jézusom, te nem vagy normális!
- Nyugi! - ezt már azzal a vigyorral az arcán mondja, ami eddig az enyémen volt. Teljesen összezavarodtam, a saját hülyeségem áldozatává váltam, akasztják a hóhért, fordult a kocka. Lépteket hallunk. Kulcszörej, kilincszörej, ajtózörej, szívzörej, idegzörej. Kinyílik az ajtó, egy ötven körüli nő áll előttünk zöld pongyolában. Az a derékkötős fajta, nem hittem hogy ember még hord ilyet, lábán papucs. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja középen elválasztva, arcán őszinte érdeklődő mosoly. Szóhoz jutni sem hagyom, mentegetőzni kezdek.
- Elnézést kérünk, a barátom véletlenül becsöngetett, amúgy nem akart, csak egy kicsit zavarodott szegény!
A nő tovább mosolyog, egy szót sem szól, de nem is nagyon tud, mert Hubi belecsap mondandójába.
- Csókolom, az a helyzet,hogy a barátom régebben ebben a lakásban lakott gyerekként, állandóan arról áradozik nekünk, hogy itt nőtt fel és be szeretne kukkantani egy kicsit, csak túl szégyenlős! Letaglóztam, mozdulni sem bírok, a döbbenet egy e betű kinyögésével kiül az arcomra. Most már ketten mosolyognak, csak én állok ledöbbenve, hogy akit én eddig barátomnak hittem, hogyan képes ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, mert rendben van én is húzom az agyát néha, de azért a poénnak is van határa. Mindenképpen azt kell gondoljam, neki trágyalé folyik az ereiben. A francnak van kedve végignézni, hogy az emlékeimben őrzött otthonunkat más emberek hogyan torzították el kényükre-kedvükre. Nem vagyok kíváncsi az ő defektes ízlésükre, nem érdekel miféle kuplerájt eszkábáltak össze abból az alapból, ami meghatározta gyermekkoromat, s vele együtt felnőttkoromat is. Csak reménykedhetek abban, hogy a nő nemet mond. A remény azonban hamar elszáll, ha ilyen kedvesen invitálnak.
- Nahát, jöjjenek be, nézzenek körül bátran! - és már tárul is szélesre az ajtó, a nő félreállva enged utat nekünk. Hubi felém fordul, vigyorog.
- Csak utánad Pepó! - akkor illet ezzel a névvel, ha teljesen hülyének néz. Azt jelenti győzött és ezt mindketten tudjuk. Elhaladva mellette a halálba kívánom egy kedvesnek tűnő pillantással. Ezzel kezdetét veszi a soha nem vágyott kellemetlen háztűz néző. Próbálom kikapcsolni a szemem, nem akarom látni, nem akarok semmit se látni ebből, de meg kell néznem mindent. A nő minden szobába bevezet, elnézést kér a rendetlenségért, de igazából nincs rendetlenség. Ez csak bevett vendégköszöntő, amivel azt kívánják jelezni, ők itt élnek. S valóban az élet jelei mindenütt megvannak, de ezek nem a mi családunk életének jelei, így semmit sem jelentenek számomra.
- A fürdőt is nézzük meg! - mondja Hubi, na persze, ha lúd hát legyen kövér. A nő nagyon lelkes, kérdezget mikor laktunk itt, iszunk-e teát, melyik szobában laktam, dehogy iszunk!
- Igen kérnénk, nem igaz Pepó!?
Fel nem tudom fogni mit keresünk idegenek lakásában, miért nézegetjük a bútorokat, mi közünk nekünk ehhez, de Hubi szemmel láthatóan nagyon élvezi. Folyton vigyorgó ábrázata legalábbis erről árulkodik. A bátyáimmal, a szüleimmel szívesen beszélgetnék az ebben a lakásban eltöltött évekről, de egy idegennel egy utólakóval nem látom értelmét. Pedig most pont ezt teszem. Nem igazán érdekelnek a köztes lakók sem, pedig az apa ivott erősen, te jó ég, azért költöztek el mert elváltak, hova szarjak, érdeklődést mutatok. Rühellem mikor száz fokos teát raknak elém, még negyed óra mire bele tudok inni, addig ezt kell hallgatnom. Képzeljem el, dehogy képzelem, ezt a bútort egy aukción vették, Hubi megöllek! Hűljön már ki ez a kurva tea! Miközben leégetem a nyelvemet Hubi éppen leszervezi, hogy eljövünk ide családostul és a nő csuda jó ötletnek tartja. Sajnos nincs nálam a telefonom, leírja papírra a számát, csak fel ne hívjanak ebben a pár percben! Megőrülök! Integetve búcsúzunk a zöldhajú, göndörpongyolás nénitől, csukja már be az ajtót, te jóisten! Kiérünk a lépcsőházból, becsapódik az ajtó. Hubi hatalmasat nyerít, én meg kinyitom a szemem és rádöbbenek hogy csak álmodtam az egészet.

Kopácsi utca

Gyere gyújtsunk rá, mondja. Leülünk a teraszra, megsodorjuk a magunk serisvaniliását és pöfékelünk. A város szívében vagyunk, mégis ez a zárt udvar olyan érzést kelt bennünk, mintha falun lennénk. Csend, nyugalom, dohányfüst. Egyszer csak elkezd beszélni az elektromos robogókról, hatalmas lelkesedéssel. Képzeljem csak el, ha egy feltöltéssel el tudna járni a munkahelyére legalább két napig szinte nem is kellene autót vezetnie. Gondoljak csak bele mennyit spórolhatna vele. Nagyszerű ötlet, mondom közönnyel. Csak folytatja, hogy egy év alatt a benzinen visszajönne az ára, pénze is lenne rá, satöbbi. Annyira beleéli magát, hogy már látom is a hangtalan motoron süvíteni a városban, lobogó bajusszal, az mondjuk még nincs neki, de ki tudja mit idéz elő benne ez a szerkezet.
Kitolom a kertkapun a biciklimet és megkezdem a megkerülhetetlenül keserves haza utamat, mert ez a hely a város legmélyebb pontján helyezkedik el, így innen bárhová megy az ember fölfelé megy.  Ahogy tekerek fel a Kopácsi utcán gondolatok cikáznak bennem. Az egyik, hogy ha leszállnék a bicikliről talán gyorsabban haladnék. A másik, hogy mennyivel kényelmesebb lenne ha nekem is lenne egy ilyen elektromos robogóm és nem kellene tekernem. Mindig is meg voltam róla győződve hogy a lustaság a hajtórugója a technikai fejlődésnek. Hazaérve bátyámmal elegyedek szóba. Ezt már régóta meg akarom kérdezni tőle, végül is ő tanult biológusnak, nevelt is már sas fiókát, tudnia kell. Persze én is sületlenségnek gondolom, de a végső cáfolatot rá hagyom. Igaz az, hogy a sas csak egyszer tud felszállni egy nap és ha nem tud elejteni valamit, akkor elpusztul, mert a felszállás minden energiáját felemészti? Elneveti magát, majd hosszas tudományos magyarázat után kinyögi a végkifejletet, miszerint az állatok megpróbálnak a legkevesebb befektetett energiával a legtöbb energiához jutni. Tehát nem igaz. Majd hozzáteszi, csak az ember olyan hülye hogy nem így tesz. Na tessék, egy hülyeséget megcáfol, majd mond egy újabbat. Már hogyne tenne így az ember! Hiszen minden tette erre irányul. Előnyt akar élvezni, hasznot akar húzni, kincset akar találni, vagyont örökölni, sok pénzt keresni ha lehet nulla befektetéssel. Igen nulla! Ha lehet csöngessenek be hogy nyertem, de a pénz már legyen náluk, nehogy el kelljen mennem érte valahova! És hogy dolgozzak többet a nagyobb fizetésért? Eszemben sincs, inkább kitalálok valamit! Mert az ember csak ezen járatja az agyát. Ha mindezt kicsiben nézzük akkor spórolásnak, takarékosságnak látjuk, de akinek a cselekedetei soknullás magasságokba rugaszkodnak azt már nyerészkedésnek nevezzük. Ebbe meg már van némi irigység is. Nézd már a Béláéknak megint új kocsijuk van! Pont úgy tesz az ember is mint az állatok, s ha tettekben nem is mindig, szavakban biztosan. Ez a törekvés nem különböztet meg bennünket az állatvilágtól.
Pár nap után ismét legurultam a Kopácsin. Pöfékelünk a teraszon. Egykedvűen mondja, emlékszem-e, mondta azt az elektromos robogót, hogy az milyen jó lenne neki. Bólintással felelek. Hát elmentem egyik nap, mondja fennakadó szemekkel, aztán megnézegettem ezeket a motorokat. És? És mondom a gyereknek, hogy te, mondom, aztán mit bírnak ezek a rollerek? Azt mondja egy feltöltéssel kétszer körbemegy a városban. Én munkába járnék vele, azt bírja? Bírja, csak az emelkedőket nem szeretik, de hát az ember nem mindennap jár a Kopácsin, nem igaz?  Hát kösz szépen!