- Itt! - kiáltok fel és rá is bökök a háztömbre az ujjammal, hogy véletlenül se felejtse el.
- Óh, bazdmeg! - mondja. Ebbe benne van, hogy tudta előre, hogy mennyire unja, hogy mennyire fárasztó, hogy az évek alatt beleégettem a tudatába, hogy rám sem kell néznie ahhoz hogy lássa a bárgyú vigyort az arcomon és persze az is, titkon várja hogy mondjam. Úgy csinálok ilyenkor, mintha elmerengenék a régi szép időkön, mintha eszembe jutnának gyerekkorom emlékei, mintha vágyódnék egy kis nosztalgiára, de ez csak színjáték. Annyiszor jártam már erre a húsz év alatt mióta elköltöztünk, semmit sem érzek mikor elsuhanunk a volt játszóterek mellett. Egy célom van vele: a fárasztás.
Talán ha megállnánk és sétálgatnék a homokozó körül, ha megérinteném a panelház falait, ha rálépnék a lépcsőre, benyitnék a lépcsőházba, talán elfogna valamiféle nosztalgiával átitatott érzés, de így nem. Pontosan ugyanúgy ismétlem minden alkalommal, az útnak ugyanazon a részén, arcomon ugyanazzal a hülye, merengő, vágyakozással teli vigyorral: itt nőttem fel.
Legnagyobb meglepetésemre és örömömre Hubi úgy gondolja, ma beszáll a fárasztó játékomba és ő is rátesz egy lapáttal.
- Tudod mit, mutasd meg!
Micsoda ajándék ez nekem, tengernyi lehetőség a további fárasztásra! Míg leparkol, csak agyzsibbasztó történeteken jár az eszem. Közben nem átallom biztosítani örömömről, hogy mennyire boldoggá tesz kíváncsisága, melynek tárgya gyermekkorom színtere. Leparkol, kiszállunk. Ugrálva mutatom neki az utat.
- Gyere-gyere, de rég jártam itt! Ezekbe a kukákba dobtuk a szemetet! - próbálom a lehető legfontosabb információkkal ellátni cseperedésemet illetően.
- Ennek a villanyoszlopnak többször nekimentem véletlenül biciklivel! Az egyik nagyon fájt! - ahogy tudom elkápráztatom. Förtelmesen unott fejet vág, de nem veszek róla tudomást. Ha kiengedte Pandora szelencéjét akkor élvezze!
- Melyik lépcsőházba laktál? - kérdi számon kérően.
- Ebbe a szélsőbe, itt! – mutatok rá.
Komótosan odasétál elé, végignézi a kapucsengőt, majd unottan megjegyzi:
- Nincs kinn már a nevetek.
- Hogy lenne kinn, te jó isten! A mi időnkben még kapucsengő sem volt, nem ám ilyen flinc-flancok, mint dallamos kapucsengő, ha! A csajok, meg a haverjaim kaviccsal dobálták az ablakunkat, ha le akartak hívni játszani!
- Melyik ablakot?
- Ezt itt!
Megáll, elmereng, az ablakot bámulja. Látszik rajta csak azon töri a fejét, hogyan zökkentsen ki a felpörgetett idiotizmusomból. Amennyire tőlem telhet, segítem ebben újabb információkkal.
- Ebből az ablakból kétszer is kiugrottam, képzeld el!
Rám se hederít, odavánszorog a lépcsőház ajtajához és felveszi velem a harcot.
- És ezen az ajtón szoktál bemenni kiskorodban? - olyan lassan, tagoltan mondja, mint a gyerekeknek szokták.
- Igen, de akkor még nem volt kulcsra zárva, kilincs sem volt csak egy vas, annál fogva lehetett kinyitni!
Rámutat a kilincsre kimért lassúsággal.
- Ez még nem volt itt?
Megrázom a fejem feszített mosollyal. Megfogja a kilincset és csiga módjára lenyomja.
- Nézd már, nyitva van! Menjünk be!
- Ne, nem akarok! - és tényleg nem akartam, ami biztosan látszódott rajtam, mert azonnal rácsapott.
- Ó, gyere, csak mutasd meg melyik ajtó volt a tiétek!
- Ne, inkább megmutatom hol volt a rakétás mászóka! - próbálom menteni irányító szerepem.
- Jó, majd megmutatod azt is, de most gyere, nézzük meg a régi ajtótokat!
Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Nem szeretek olyan helyen nézelődni, ahol semmi dolgom nincs. Ez már a lakóközösség intim szférája, nem akarom a mi fárasztó párbajunk hadszínterévé tenni.
Nem hagyja abba, én meg engedek neki. Felmegyünk a lépcsőn, rábök az első ajtóra.
- Ez az? – kérdezi vigyorogva.
- Igen! - válaszolom kelletlenül.
- Így nézett ki régen is? – csak idegesíteni akar.
- Így, de menjünk már! – sikerül neki.
- Várjál! És ezen a csengőn szoktál becsöngetni?
- Nem, mi kopogni szoktunk, volt egy családi kopogásunk.
Mire a mondat végére érek megnyomja a csengőt. Egy pillanat alatt leizzadok.
- Jézusom, te nem vagy normális!
- Nyugi! - ezt már azzal a vigyorral az arcán mondja, ami eddig az enyémen volt. Teljesen összezavarodtam, a saját hülyeségem áldozatává váltam, akasztják a hóhért, fordult a kocka. Lépteket hallunk. Kulcszörej, kilincszörej, ajtózörej, szívzörej, idegzörej. Kinyílik az ajtó, egy ötven körüli nő áll előttünk zöld pongyolában. Az a derékkötős fajta, nem hittem hogy ember még hord ilyet, lábán papucs. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja középen elválasztva, arcán őszinte érdeklődő mosoly. Szóhoz jutni sem hagyom, mentegetőzni kezdek.
- Elnézést kérünk, a barátom véletlenül becsöngetett, amúgy nem akart, csak egy kicsit zavarodott szegény!
A nő tovább mosolyog, egy szót sem szól, de nem is nagyon tud, mert Hubi belecsap mondandójába.
- Csókolom, az a helyzet,hogy a barátom régebben ebben a lakásban lakott gyerekként, állandóan arról áradozik nekünk, hogy itt nőtt fel és be szeretne kukkantani egy kicsit, csak túl szégyenlős! Letaglóztam, mozdulni sem bírok, a döbbenet egy e betű kinyögésével kiül az arcomra. Most már ketten mosolyognak, csak én állok ledöbbenve, hogy akit én eddig barátomnak hittem, hogyan képes ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, mert rendben van én is húzom az agyát néha, de azért a poénnak is van határa. Mindenképpen azt kell gondoljam, neki trágyalé folyik az ereiben. A francnak van kedve végignézni, hogy az emlékeimben őrzött otthonunkat más emberek hogyan torzították el kényükre-kedvükre. Nem vagyok kíváncsi az ő defektes ízlésükre, nem érdekel miféle kuplerájt eszkábáltak össze abból az alapból, ami meghatározta gyermekkoromat, s vele együtt felnőttkoromat is. Csak reménykedhetek abban, hogy a nő nemet mond. A remény azonban hamar elszáll, ha ilyen kedvesen invitálnak.
- Nahát, jöjjenek be, nézzenek körül bátran! - és már tárul is szélesre az ajtó, a nő félreállva enged utat nekünk. Hubi felém fordul, vigyorog.
- Csak utánad Pepó! - akkor illet ezzel a névvel, ha teljesen hülyének néz. Azt jelenti győzött és ezt mindketten tudjuk. Elhaladva mellette a halálba kívánom egy kedvesnek tűnő pillantással. Ezzel kezdetét veszi a soha nem vágyott kellemetlen háztűz néző. Próbálom kikapcsolni a szemem, nem akarom látni, nem akarok semmit se látni ebből, de meg kell néznem mindent. A nő minden szobába bevezet, elnézést kér a rendetlenségért, de igazából nincs rendetlenség. Ez csak bevett vendégköszöntő, amivel azt kívánják jelezni, ők itt élnek. S valóban az élet jelei mindenütt megvannak, de ezek nem a mi családunk életének jelei, így semmit sem jelentenek számomra.
- A fürdőt is nézzük meg! - mondja Hubi, na persze, ha lúd hát legyen kövér. A nő nagyon lelkes, kérdezget mikor laktunk itt, iszunk-e teát, melyik szobában laktam, dehogy iszunk!
- Igen kérnénk, nem igaz Pepó!?
Fel nem tudom fogni mit keresünk idegenek lakásában, miért nézegetjük a bútorokat, mi közünk nekünk ehhez, de Hubi szemmel láthatóan nagyon élvezi. Folyton vigyorgó ábrázata legalábbis erről árulkodik. A bátyáimmal, a szüleimmel szívesen beszélgetnék az ebben a lakásban eltöltött évekről, de egy idegennel egy utólakóval nem látom értelmét. Pedig most pont ezt teszem. Nem igazán érdekelnek a köztes lakók sem, pedig az apa ivott erősen, te jó ég, azért költöztek el mert elváltak, hova szarjak, érdeklődést mutatok. Rühellem mikor száz fokos teát raknak elém, még negyed óra mire bele tudok inni, addig ezt kell hallgatnom. Képzeljem el, dehogy képzelem, ezt a bútort egy aukción vették, Hubi megöllek! Hűljön már ki ez a kurva tea! Miközben leégetem a nyelvemet Hubi éppen leszervezi, hogy eljövünk ide családostul és a nő csuda jó ötletnek tartja. Sajnos nincs nálam a telefonom, leírja papírra a számát, csak fel ne hívjanak ebben a pár percben! Megőrülök! Integetve búcsúzunk a zöldhajú, göndörpongyolás nénitől, csukja már be az ajtót, te jóisten! Kiérünk a lépcsőházból, becsapódik az ajtó. Hubi hatalmasat nyerít, én meg kinyitom a szemem és rádöbbenek hogy csak álmodtam az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése