Szandersz fivérek

A Szandersz testvéreknek nem ez volt az igazi nevük. Ez csak úgy rájuk maradt a múltból. Amúgy Kovács Bélának és Kovács Gézának hívták őket. A koleszban mindenki csak Szandersz Bélázta őket, meg Szandersz Gézázta. Persze volt olyan, aki keményen azt hitte hogy ez a rendes nevük. Az egyik vájárnak tanult a másik meg ácsnak. Ostobák voltak mint a dög. Az eszüket az apjuktól örökölték, de az állítólag már azelőtt elitta, hogy megcsinálta volna őket. Az anyjukat meg az apjuk sosem az eszéért szerette. No, ennyit a családi háttérről. A becenévről – ami inkább gúnynév – meg annyit, hogy ezek bazdmeg két esz-el mondták ki a Modern Talking énekesének a nevét. Még jó hogy rajtuk ragadt a Szandersz, Tomasz Szandersz, így mondták az ökrök. Egymást erősítve, bólogatva helyeseltek, hogy így kell. A kurva anyátokat!, mondta a hugyos bunyós aki minden este bevizelt. Na jó, néha csak csepegtetett. Azért volt bunyós mert csúfolták is ezért, ő meg nem hagyta. Ebben a korban még lehetett ököllel finomítani az igazságon. Lehetett a szart, csak azt hittük. Partvisnyéllel, azzal lehetett igazán. A nagyobbik Szandersz, a Géza, az izomállat, az ötven kilójával nem nagyon tudott hatni az elsőseire. Ilyenkor hívta segítségül a partvisnak a nyelét. Az meg úgy viselkedett a kezében minta kutyának a farka nagy öröm közben. Járt mint a cséplőgép. Ilyenkor fagyott le a százkilós Karcsika arcáról a mosoly. Egyszer még meg is hátrált. Később már csak az okos enged, szamár szenved elv alapján annyit mondott, jó. Sosem felejtem el egyszer a hugyos leült szkanderozni Karcsikával, az meg pillanatok alatt lenyomta. Akkor még nem tudta, hogy egy harmadikos szakmunkást miféle tiszteletnek kell öveznie az elsősök körében. A hugyos nyomban visszavágót követelt egy kissé nehezített formában. Vad szkander, ahogy ő fogalmazott. Amint vesztésnek indult a keze már lendült is a pofon a másikkal. Szegény Karcsika köpni nyelni nem tudott, csak annyit nyögött ki ijedten, hogy ez így nem ér. Erre a hugyos megint pofonvágta és üvöltötte hogy nyomjad dagadt! Egy darabig tartotta, aztán a harmadik pofon után feladta. Nem a hugyostól félt, félreértés ne essék. Az éjjeltől félt. Amikor is híre megy a kétszáz másodikos meg harmadikos közt, hogy van itt egy csicska, aki nem tiszteli a felsőbb éveseket. Ez minden elsős rémálma. Soha nem látott összefogás alakult ki pillanatok alatt, ha ez a tisztelet veszélyben forgott. Szegény Karcsikára ha mindenki csak egyet köp rá az éjjel, reggelre taknyon csúszik le a csingeri lankákról a tanműhelybe.
Mondjuk a tisztelettel meg az összefogással kapcsolatban eszembe jutott egy kivétel. Biztos volt több is de én csak erre emlékszem. A kisebbik agytröszt, a Szandersz Béluka kötött bele az első nála nagyobb elsősbe. Azt gondolta a tisztelet mögé bújva, nyíltan galádkodhat a kisebbekkel. Több dolog is kiderült. Mindegyik úgy kezdődik, hogy nem. Nem volt kisebb nála, nem hagyta annyiban, nem érdekli a tisztelet, nem félt a szuper összefogástól sem. Mikor a Béla kezdte szervezni a tisztelet behajtó csapatot mindenütt azt a választ kapta, Gyurikával ne kötekedjél. Gyurikának nem volt félnivalója. A megyeszékhely Brooklynján nevelkedett az játszótéren. Gyakorlatilag hat éves kora óta utcai harcosnak faragta az élet. Két méteres alkata ellenére igen heves természetű volt, amiben közrejátszhatott a fekete vére.
Szóval a Szandersz fivérek ilyen komoly időkben, ilyen komoly közegben, ilyen komoly csávók voltak. Vacsora után vagy egymást püfölték, vagy valami agyafúrt tréfán törték a fejüket. Ezeknek a levét legtöbbször valamelyik elsős itta meg. Egyszer Karcsika szóvá tette, hogy meglepő gyorsasággal fogy a hűtőben raktározás céljára elhelyezett ketchup-je. Azt javasolták neki, he nem tetszik, zárja el a szekrényébe. Így is tett. Rá egy hétre vasárnap este, mikor kinyitotta szekrényét ledöbbenve próbálta felfogni amit lát. A szekrényből minden el lett távolítva, csak a ketchup árválkodott az egyetlen üres polcon. Bosszúból kiszerelte az összes szekrényből a zárakat és összecserélve rakta vissza. Persze addig-addig cserélgette, míg a két Szanderszét ugyanoda rakta vissza. A bosszú rájuk másképp hatott. Valahogy úgy, hogy sehogy. Szegény Karcsika tollait a pizsamájával együtt befagyasztották egy liter vízbe. Nem volt bennük tisztelet senki iránt sem, még egymást sem kímélték.
Olyan világ volt ez, ahol a vájárok utálták az ácsokat, mert az ácsok lenézték őket, de az ácsokat meg az esztergályosok nézték le, őket meg a szakközepes szerszámkészítők, de ők csak irigységből, mert fél évvel később érhettek esztergagéphez. Szóval mindenki utált mindenkit, és mindenki utálta az öntőket, mert nem volt humoruk. A Szanderszék meg csak hülyeségeken járatták az agyukat és mikor együtt kiötlötték, hogy ha este valaki elmegy fürdeni csont üresre kipakolják a szekrényét úgy hogy még polcokat sem hagynak benn. Már dörzsölték a tenyerüket hogy mekkora tréfa lesz, mikor a Géza felpattant és kirohant azt kiabálva hogy menten beszarik, a Béla meg azzal a hülye vigyorával rám nézett és azt kérdezte, segítesz? Mit is lehetne erre mondani?

Álmaimban

13:44 van. Most ébredtem fel. Életemben nem rúgtam még így be, de már mindegy is. Ez már nem megoldás. Régen legalább segített… Minden hiába, megint ugyanazt álmodtam. Nem tudom elfelejteni, nem tudok már annyit inni, hogy ne találkozzak vele. Megőrülök ettől! Szét vet a düh és nem tudok mit csinálni. Esküszöm, nem én öltem meg, miért engem kísért???

Elképesztő, hogy lehet ilyen hangon énekelni? Ez egy rakás szar! Csak azért hallgatom végig hogy hergeljem magam. Nem tartom művészetnek, ha egy normális ember eltorzítja hangját és úgy próbál meg énekelni, mint egy fogyatékos. Fába szorult féreg, ezt gondolom. Szarba veled komám. Lekapcsolom. Már megint egy fejsze van a kezemben képzeletben, amivel megilletném az előadót. Így csendben még elviselhetetlenebb az autópálya. Csörög a telefonom. Dé az. Dé mint debil. Ő az egyik legjobb barátom, tehát egy olyan ember, akit kevésbé utálok mint a többit. Mit akarsz? Hogy mi? És most is ott fekszik? Ne röhögj te barom, ez nem vicces! Komolyan beszélsz?
Ahogy azt lehet fogalmazni, a Suzuki belét is kihajtottam hazáig. Első utam hozzá vezetett. Feltéptem a lépcsőház ajtaját, hármasával szedtem a lépcsőket, van kulcsom a lakásához. Komolyan beszélt.
A lány ott feküdt vérbe fagyva. Meg sem kíséreltem újraéleszteni vagy ilyesmi. Ez már nem fog lélegezni, gondoltam. A sajnálat mint érzelem nem jelentkezett bennem. Nekiláttam…

Miért? Miért kísért ez a rohadt álom engem? Nem én vertem halálra azt a szerencsétlent! Semmi közöm hozzá!
De van. Megrémülök magamtól minden álom után. Olyan mélyre próbáltam temetni ezt magamban, amilyen mélyre csak tudtam. Nem elég. Nem vagyok gyilkos! Nem én öltem meg! Nem tudok így élni tovább! Nem bírom elviselni az arcát álmomban! Csak néz és mosolyog én meg azt üvöltöm, hogy ez nem lehet, te nem élhetsz! Én magam ástam el a hulládat!

Rá se néztem igazából. Tettem a dolgom, ha lehet ezt mondani erre. Tiszta sor, hogy egy holttestet nem vihetsz le a második emeletről egészben anélkül hogy meg ne lássa valaki.
Gyakorlatilag nincs sok különbség a csirkecomb és az emberláb darabolása közt. Éles kés kell hozzá ennyi az egész. Az ízületek kitapinthatóak. Érdekes, ha nem dobog a szív, egyáltalán nem vérzik annyira. Van némi komikum is a testrészekben így egymásra pakolva. Gépies mozdulatok ezek. Az a hülye vicc jut eszembe. Jóska bácsi meg eszi a kutyáját és az üres tányéron tologatja a csontokat, majd azt mondja nagyot sóhajtva: Ej mórzsi, de örültél volna ezeknek!

Muszáj volt kiírnom magamból ezt. Talán az anyja még ma is reménykedik abban, hogy életben van. Nincs! Ha majd megtalálják a viadukt alatt a testemet, ne gondolják, hogy a depresszió ölt meg. Nem. A bűntudat. Ne sajnáljanak! Értem nem érdemes gyertyát gyújtani.

Holtában is érintetlen

Az ördögbe ezzel a francos járókerettel! Törjön a tükör, nem bírom elviselni a látványt! Még csak nem is sírt a temetésen! Hát szerette ez egyáltalán!? Nem szerette soha! Én bezzeg…
És még most is a vén kurvája! Van pofája köszönni azon a mézes-mázas hangján! Hallani sem bírom! Állandóan kirakta a csöcseit! Neki nem volt elég a falu összes férfija, neki az enyém is kellett! Széttaposom a darabjait, s közben rád gondolok te szipirtyó! Hogy törnél te is ilyen apró darabokra, mint ez a tükör, de te bezzeg egészséges vagy! Az isten rohassza reád az eget! Mit csinálsz most, he? Mit? Elcseverészel a többi asszonnyal, mi? Gondolom a becsületről… Arról ugyan beszélhetsz, mert az neked sosem volt. Elszedni mások szerelmét, ahhoz értettél mindig is! Amit te velem tettél…azt kéne veled is, de neked nem ártana, mert nincs szíved! Járni se bírok már, tönkre mentem miattad! Majd az isten megbüntet téged is amiért nem vigyáztál erre a jó emberre. Beleavatkoztál a szerelmünkbe! Addig kelletted magad míg ez a szegény ember rád fanyalodott. Biztosan megzsaroltad, hogy elhagyjon engem érted! Pedig a mi szerelmünk tiszta volt! Még hozzám se ért soha, pedig csak őreá vágytam, epekedtem! Bezzeg te addigra több férfit fogdostál mint kilincset! Fene a torkos pinádat!
Hozzám meg soha nem ért férfi kéz…neki tartogattam magam, mind hiába. Bele is őrültem, annyira szerettem. Tisztán, szépen, ahogy kell. Ha nem lehettem az övé akkor másé se. Engem más sose érdekelt. Elszáradtam vénségemre. Semmi örömöm nincsen már, csak a te halálodra várok. Ráköpök a sírodra, had lássa az egész falu! Bárcsak adna erőt az isten! A kaszát tenném a nyakadra! Akkor bezzeg nem mosolyognál te vén szipirtyó! Ó, száradnál el te is úgy mint én! De te nem fogsz, a te lábad közit az egész megye öntözte.
Lesel az ablakból, mi!? Félsz tőlem azért lesel, csakhogy nem látsz semmit, mert nem ég a lámpa! Én bezzeg látlak téged a függöny mögül is! Azt hiszed őrült vagyok, azért félsz! Azt hiszed azért voltam ott idáig mert megőrültem, pedig miattad voltam ott! De belőled nem tudtak kigyógyítani az évek alatt. Az intézet a szerelmen nem segít, erre a bánatra nincs orvosság. Annyi év után belátták ők is. Éppen úgy gyűlöllek most is! Leskelődj csak, féljél csak! Van miért. Ó, bárcsak neked is jutna abból a méregből ami engem emészt!
Sose bántottalak azelőtt, te miért tetted? Jót akartam én mindenkinek, te sem voltál kivétel. Egyszerű vágyaim voltak. Szerelem, család, szép öregkor. S mi jutott belőle? A keserűség, egyetlen érintés nélkül. Pedig hogy vágytam reá! Így megyek a sírba, érintetlenül! Felírhatják a kövemre: Itt nyugszik a százéves szűz! Hála neked, nekem a sok jóból csak az őrület jutott! Mindent elvettél tőlem! Megkeseredtem vénségemre. Nincs már maradásom ezen a világon. Itt az ideje, hogy te is érezd a keserűséget amit magamban hordok! A csillagok a tanúim rá, tiszta fejjel teszem, önszántamból! Remélem megízleled a mocskot amit magamban hordok! Isten veled!

Ezekkel a nem éppen épeszű gondolatokkal menetelt a halálba az idős nő. Az elvetemült bosszú amit hírtelen felindulásból kitervelt, végül megvalósult. A járókeretet másnap a szomszédasszony kútja mellett találták meg. A járókerettel szépen lassan megközelítette a kutat és belevetette magát. Amennyire képes volt mozogni talán jobb kifejezés, a belemászott. Ki tudja meddig kínlódott, mire átlendült a kút falán és lezuhant. De, hogy a terve bosszúként mennyire volt értelmezhető az igencsak kétes. A vágyott férfi sosem volt szerelmes belé, talán egyszer szépen köszönt, semmi több. Képzelt világában a szerelem, amely gyakran határos az őrülettel, a hosszú évek alatt rögeszmévé vált. A soha ki nem elégített vágyak olyan elvetemült gondolatokat és érzelmeket gerjesztettek benne, amiknek valóságalapja sosem volt. Eredménye maga az őrület lett, majd végül a halál.
Bizarr lehet egyetlen érintés nélkül leélni az életet. A sorssal kötött alku egész életünkre kihat, nem tudunk változtatni rajta. Szabályok közé születünk, bizonyos problémákkal többször is találkozunk, vannak dolgok amik végig kísérik az egész életünket. Az idős nőnek az érinthetetlensége ilyen, ez okozta az őrületét, majd végül a halálát. De hogy a halála után sem ért véget a gyalázat? Miféle alkut köthetett ő a sorssal?
A kút körül a tűzoltók azon egyezkednek melyikük megy le a holttestért. Kell gyomor az ilyenhez. Azt hinnénk a tűzoltóknak van, de ilyenkor ők is próbálnak másra gondolni. Egy darab valami amiért le kell ereszkedni, valahogy rögzíteni a kötélhez, felhúzni és közben terelni az elmét virágos réttel, gyerekkel, kutyával, szép emlékkel, üres poénnal, bármivel. Miközben az egyik a kút mélyén tette a dolgát a másik lekiáltott neki. Oldani akarta a feszültséget, enyhíteni a sokkot, nem is sejtve hogy a kútban ázó testet – amely hetvenhét éven át érintetlen maradt megfosztva minden nemű szexustól - most érint először férfi kéz. Tudattalanul is ekképp gyalázta: Ne csöcsörészd!