13:44 van. Most ébredtem fel. Életemben nem rúgtam még így be, de
már mindegy is. Ez már nem megoldás. Régen legalább segített… Minden hiába,
megint ugyanazt álmodtam. Nem tudom elfelejteni, nem tudok már annyit inni,
hogy ne találkozzak vele. Megőrülök ettől! Szét vet a düh és nem tudok mit
csinálni. Esküszöm, nem én öltem meg, miért engem kísért???
Elképesztő, hogy lehet ilyen hangon énekelni? Ez egy rakás szar! Csak azért hallgatom végig hogy hergeljem magam. Nem tartom művészetnek, ha egy normális ember eltorzítja hangját és úgy próbál meg énekelni, mint egy fogyatékos. Fába szorult féreg, ezt gondolom. Szarba veled komám. Lekapcsolom. Már megint egy fejsze van a kezemben képzeletben, amivel megilletném az előadót. Így csendben még elviselhetetlenebb az autópálya. Csörög a telefonom. Dé az. Dé mint debil. Ő az egyik legjobb barátom, tehát egy olyan ember, akit kevésbé utálok mint a többit. Mit akarsz? Hogy mi? És most is ott fekszik? Ne röhögj te barom, ez nem vicces! Komolyan beszélsz?
Ahogy azt lehet fogalmazni, a Suzuki belét is kihajtottam hazáig. Első utam hozzá vezetett. Feltéptem a lépcsőház ajtaját, hármasával szedtem a lépcsőket, van kulcsom a lakásához. Komolyan beszélt.
A lány ott feküdt vérbe fagyva. Meg sem kíséreltem újraéleszteni vagy ilyesmi. Ez már nem fog lélegezni, gondoltam. A sajnálat mint érzelem nem jelentkezett bennem. Nekiláttam…
Miért? Miért kísért ez a rohadt álom engem? Nem én vertem halálra azt a szerencsétlent! Semmi közöm hozzá!
De van. Megrémülök magamtól minden álom után. Olyan mélyre próbáltam temetni ezt magamban, amilyen mélyre csak tudtam. Nem elég. Nem vagyok gyilkos! Nem én öltem meg! Nem tudok így élni tovább! Nem bírom elviselni az arcát álmomban! Csak néz és mosolyog én meg azt üvöltöm, hogy ez nem lehet, te nem élhetsz! Én magam ástam el a hulládat!
Rá se néztem igazából. Tettem a dolgom, ha lehet ezt mondani erre. Tiszta sor, hogy egy holttestet nem vihetsz le a második emeletről egészben anélkül hogy meg ne lássa valaki.
Gyakorlatilag nincs sok különbség a csirkecomb és az emberláb darabolása közt. Éles kés kell hozzá ennyi az egész. Az ízületek kitapinthatóak. Érdekes, ha nem dobog a szív, egyáltalán nem vérzik annyira. Van némi komikum is a testrészekben így egymásra pakolva. Gépies mozdulatok ezek. Az a hülye vicc jut eszembe. Jóska bácsi meg eszi a kutyáját és az üres tányéron tologatja a csontokat, majd azt mondja nagyot sóhajtva: Ej mórzsi, de örültél volna ezeknek!
Muszáj volt kiírnom magamból ezt. Talán az anyja még ma is reménykedik abban, hogy életben van. Nincs! Ha majd megtalálják a viadukt alatt a testemet, ne gondolják, hogy a depresszió ölt meg. Nem. A bűntudat. Ne sajnáljanak! Értem nem érdemes gyertyát gyújtani.
Elképesztő, hogy lehet ilyen hangon énekelni? Ez egy rakás szar! Csak azért hallgatom végig hogy hergeljem magam. Nem tartom művészetnek, ha egy normális ember eltorzítja hangját és úgy próbál meg énekelni, mint egy fogyatékos. Fába szorult féreg, ezt gondolom. Szarba veled komám. Lekapcsolom. Már megint egy fejsze van a kezemben képzeletben, amivel megilletném az előadót. Így csendben még elviselhetetlenebb az autópálya. Csörög a telefonom. Dé az. Dé mint debil. Ő az egyik legjobb barátom, tehát egy olyan ember, akit kevésbé utálok mint a többit. Mit akarsz? Hogy mi? És most is ott fekszik? Ne röhögj te barom, ez nem vicces! Komolyan beszélsz?
Ahogy azt lehet fogalmazni, a Suzuki belét is kihajtottam hazáig. Első utam hozzá vezetett. Feltéptem a lépcsőház ajtaját, hármasával szedtem a lépcsőket, van kulcsom a lakásához. Komolyan beszélt.
A lány ott feküdt vérbe fagyva. Meg sem kíséreltem újraéleszteni vagy ilyesmi. Ez már nem fog lélegezni, gondoltam. A sajnálat mint érzelem nem jelentkezett bennem. Nekiláttam…
Miért? Miért kísért ez a rohadt álom engem? Nem én vertem halálra azt a szerencsétlent! Semmi közöm hozzá!
De van. Megrémülök magamtól minden álom után. Olyan mélyre próbáltam temetni ezt magamban, amilyen mélyre csak tudtam. Nem elég. Nem vagyok gyilkos! Nem én öltem meg! Nem tudok így élni tovább! Nem bírom elviselni az arcát álmomban! Csak néz és mosolyog én meg azt üvöltöm, hogy ez nem lehet, te nem élhetsz! Én magam ástam el a hulládat!
Rá se néztem igazából. Tettem a dolgom, ha lehet ezt mondani erre. Tiszta sor, hogy egy holttestet nem vihetsz le a második emeletről egészben anélkül hogy meg ne lássa valaki.
Gyakorlatilag nincs sok különbség a csirkecomb és az emberláb darabolása közt. Éles kés kell hozzá ennyi az egész. Az ízületek kitapinthatóak. Érdekes, ha nem dobog a szív, egyáltalán nem vérzik annyira. Van némi komikum is a testrészekben így egymásra pakolva. Gépies mozdulatok ezek. Az a hülye vicc jut eszembe. Jóska bácsi meg eszi a kutyáját és az üres tányéron tologatja a csontokat, majd azt mondja nagyot sóhajtva: Ej mórzsi, de örültél volna ezeknek!
Muszáj volt kiírnom magamból ezt. Talán az anyja még ma is reménykedik abban, hogy életben van. Nincs! Ha majd megtalálják a viadukt alatt a testemet, ne gondolják, hogy a depresszió ölt meg. Nem. A bűntudat. Ne sajnáljanak! Értem nem érdemes gyertyát gyújtani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése